"> Eleven kölcsönhatás élõk és holtak között
[Steiner e.Lib Icon]
Rudolf Steiner e.Lib Section Name Rudolf Steiner e.Lib

Eleven kölcsönhatás élõk és holtak között

Rudolf Steiner e.Lib Document

Sketch of Rudolf Steiner lecturing at the East-West Conference in Vienna.



Eleven kölcsönhatás élõk és holtak között

Die lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten

Schmidt Number: S-2826

On-line since: 8th August, 2014


Eleven kölcsönhatás élõk és holtak között

Rudolf Steiner e.Lib Document

Lectures Section

Ez az elõadás 19-20-elõadások, amelyeket Rudolf Steiner különbözõ európai városokban 1912-ben és 1913-ban. Címe Az elõadás sorozat, okkult vizsgálata Élet a halál és az újjászületés. Ben megjelent németül, Okkulte Untersuchungen Ueber das Leben Zwischen Tod und Neuer Geburt. Die Lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten. Az angol, a címe ennek elõadás, leíró Vázlatok a lelki világ, 1. rész, és az is ismert, Linkek az élõk és a holtak, 1. rész.

By Rudolf Steiner

Bn/GA 140

Ez az elõadás 19-20-elõadások, amelyeket Rudolf Steiner különbözõ európai városokban 1912-ben és 1913-ban. Címe Az elõadás sorozat, Occult Investigation of Life between Death and Rebirth. Ben megjelent németül, Okkulte Untersuchungen Ueber das Leben Zwischen Tod und Neuer Geburt. Die Lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten. Az angol, a címe ennek elõadás, Descriptive Sketches of the Spiritual World, 1. rész, és az is ismert, Links between the Living and the Dead, 1. rész.

Bemutatjuk, hogy itt az a fajta engedélyével Rudolf Steiner Nachlassverwaltung, Dornach, Svájc.

This e.Text edition is provided through the wonderful work of:
Various e.Text Transcribers
Book Cover Image

Some editions and/or translations of this book are available for purchase from:

search for related titles available for purchase at Amazon.com!


Thanks to an anonymous donation, this elõadás has been made available.

Rudolf Steiner

Eleven kölcsönhatás élõk és holtak között

(Die lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten)
Bergen, 10. Oktober 1913.

A legszívélyesebben köszönöm az Önök képviselõjének épp az imént elhangzott kedves üdvözlését, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy azok a barátok, akik velem ebbe a városba eljöttek, hogy a bergeni barátokkal együtt az antropozófiai életet ápoljuk, szíves örömest csatlakoznak ehhez az üdvözléshez. Nagyon szép volt az utazás a barátságos és fenséges hegyeken keresztül, és azt hiszem, hogy barátaink az itt töltött napok alatt, ebben a régi Hansa-városban jól fogják magukat érezni. Nem csupán az emberi csoda-mûrõl, a vasútról, amellyel ide utaztunk, kaphat az ember éppen ezen a vidéken olyan benyomást, amely Európa más vidékein kevésbé észlelhetõ, hogy ti. közvetlenül összekapcsolódik az emberi energia alkotó ereje az õsi természettel, hanem ha az ember látja, hogy a kövek, amelyeket szét kellett törni, – hogy létrej õjj ön az, amit az emberi szellem ma létre tud hozni – közvetlenül azok mellett a kövek mellett fekszenek, amelyeket a természet tornyosított magasra, akkor olyan benyomásokat kapunk, amelyek ennek az országnak a meglátogatását a legnagyszerûbb vállalkozássá tehetik. Ebben a régi városban éppen a magasztos háttér szépíti majd az itt töltött napokat barátaink számára és ezért különösen megõrzik emléküket. Ezek az emlékezés napjai lesznek, kiváltképpen azért, mert külsõleg, fizikai látással is meggyõzõdhetünk arról, hogy itt, ezen a vidéken is olyan antropozófus szívekre találunk, amelyek velünk együtt törekedvén az emberiség szellemi kincseire, a mi szívünkkel együtt dobognak. Bizonyos, hogy mi látogatók úgy érezzük majd, hogy még szorosabb, még szeretetteljesebb, még drágább az a kapcsolat, amely bennünket azokhoz köt, akik minket ilyen szeretettel fogadtak.

Amit ismertetni szeretnék, annak – mivel elõször vagyunk együtt – aforisztikus jellege lesz. A szellemi világ területérõl akarok olyasmit közölni, amit jobban és könnyebben lehet élõszóval elmondani, mint írásunkkal lejegyezni. Könnyebb szóval elmondani, nemcsak azért, mert a világ elõítéleteivel szemben sok vonatkozásban még nehéz mindazt az írásra bízni, amit az ember szívesen bíz az odaadó antropozófus szívekre, hanem azért is, mert a szellemi igazságokat valóban könnyebb szóval elmondani, mint azokat az írásra és nyomtatásra bízni. Ez kiváltképpen érvényes az intimebb szellemi igazságokra. A mi idõnkben meg kell történnie annak, hogy ezeket a dolgokat leírjuk, kinyomtatjuk és mégis kissé keserû érzése van az embernek; mindig kellemetlen a szellemi világokra vonatkozó igazságokat leírni és kinyomtatni, már csak azért is, mert az írás és a nyomtatás azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyeket a szellemi lények, akikrõl most beszélünk, nem tudnak olvasni. Nem lehet könyvet olvasni a szellemi világban. Bár rövid ideig a halál után emlékezetbõl olvashatunk még könyvet, a magasabb Hierarchiák lényei azonban nem tudják könyveinket olvasni. És ha azt kérdezik, hogy vajon a Hierarchiák nem akarják-e elsajátítani az olvasás tudományát, tapasztalatomnak megfelelõen be kell vallanom, hogy egyelõre úgy látszik, nincs kedvük hozzá, mert véleményük szerint, amit a Földön az írással és nyomtatással létrehoznak, az számukra nem szükséges és nem hasznos. A szellemi lények csak akkor kezdenek olvasni, amikor az emberek a Földön olvasnak könyvet, vagyis ha az, ami a könyvben áll, az emberek élõ gondolatává válik. Akkor a szellemek olvasnak az emberek gondolataiban; de ami írás vagy nyomtatás, az a szellemi világ lényei számára sötétség. Ezért, ha írásra vagy nyomtatásra bízzuk mondanivalónkat, az az érzésünk a szellemi lényekkel szemben, hogy a hátuk mögött közlünk valamit. Ez reális érzés, a jelenkor kultúr-polgára talán nem osztozik velünk ebben az érzésben, viszont minden igazi okkultistában megvan az ellenérzés a leírt és nyomtatott betûvel szemben. Ha szellemi látással behatolunk a szellemi világokba, különösen fontosnak látjuk, éppen a jelenkorban, hogy a szellemi világról való tudás a legközelebbi jövõben – a jelentõl kezdõdõen – mind jobban elterjedjen, mert az emberi lelki élet egyre szükségesebb megváltozása sokban függ a szellemi tudás elterjedésétõl. Látják, ha szellemi tekintetünkkel visszamegyünk a régi idõkbe, ha csak századokkal megyünk vissza, szellemi látsunkkal olyasvalamire találunk, ami a dolgok nemismerõje számára igen meglepõ lehet, hogy ti. aránylag rövid idõvel ezelõtt az eleven kölcsönhatás élõk és holtak között még sokkal elevenebb volt, majd egyre nehezebbé vált. Amikor a középkori keresztény, vagy a még nem régen elmúlt évszázadok keresztény embere imájával irányította emlékezését meghalt rokonaihoz vagy ismerõseihez akkor az imádkozó érzései sokkal erõteljesebben hatoltak a meghalt lelkekhez, mint ma. A múltban a meghalt lélek érezte, hogy a szeretet melegsége hatja át, ha hozzátartozói imáikkal hozzá feltekintenek vagy rágondolnak, s ez sokkal könnyebben történt, mint ahogy ez ma történik, amikor a mai idõk csupán külsõséges mûveltségének adjuk át magunkat. A halottak ma sokkal inkább el vannak vágva az élõktõl, mint aránylag rövid idõvel ezelõtt. A halottaknak ma sokkal nehezebb észlelni azt, ami az ittmaradottakban elevenen végbemegy. Ez az emberiség fejlõdéséhez hozzátartozik, de hozzá kell tartozzon az emberiség fejlõdéséhez az is, hogy az ember újra összeköttetést, eleven érintkezést teremtsen élõk és holtak között. A régebbi idõkben az emberi léleknek természetes módon megvolt a kapcsolata a halottakkal, habár ezt nem teljes tudattal élte át, mert az emberek már hosszabb idõ óta nem szellemi látók. Még régebbi idõkben az élõk szellemi látással fel tudtak tekinteni a halottakhoz, követni tudták a holtak életét. Régebben magától értetõdõ volt, hogy a földi emberi lélek és a holtak között eleven kölcsönhatás van. Ma, ha a lélek a magasabb szellemi világokra vonatkozó gondolatokat, eszméket elsajátítja, újra megtalálja azt az erõt, amellyel helyreállíthatja az eleven kölcsönhatást, az érintkezést a holtakkal. Az antropozófiai élet egyik praktikus feladata lesz az is, hogy a szellemtudomány segítségével egyre inkább hidat verjen élõk és holtak között.

Hogy jól megértsük egymást, elõször néhány, az élõk és holtak közötti kölcsönhatásra vonatkozó dologra akarom felhívni a figyelmet. Egy egészen egyszerû jelenségbõl indulok ki, és szellemi kutatással ehhez a jelenséghez akarok kapcsolódni. Töprengõ lelkek a következõt figyelhetik meg magukon, és azt hiszem, sok olyan lélek van, aki ezt megfigyelte magán; tegyük fel, hogy valaki élete folyamán gyûlölt egy másik személyt, vagy talán csak azt kellett bevallania magának, hogy a másik ellenszenves volt, vagy most is ellenszenves neki. Ha azután az a személy, akit gyûlölt, vagy aki ellenszenves volt neki, meghal – azt hiszem, hogy sok lélek ezt magától is tudja - akkor azt, akit gyûlölt, vagy antipátiát érzett iránta az életben, tudomásul véve a halálhírt, úgy érzi, hogy már nem tudja a másik személyt ugyanúgy gyûlölni, nem tud ugyanúgy ellenszenvet érezni iránta, mint azelõtt. S ha a gyûlölet a síron túl is tart, akkor finomabb lelkek szégyenlik a síron túl tartó gyûlöletet, ellenszenvet. Ezt a sok lélekben megtalálható érzést szellemi látással meg lehet figyelni. A kutatás folyamán felteheti az ember azt a kérdést, hogy miért szégyenli a lélek a gyûlöletet, vagy az antipátiát, hiszen senki másnak még csak nem is jelezte, hogy milyen gyûlölet van benne.

Ha szellemi látó követi a szellemi világokban azt az embert, aki átlépte a halál küszöbét, azután rátekint arra a lélekre, aki itt maradt a földön, akkor kiderül, hogy általában a meghalt lélek nagyon világosan észleli, világosan érzi a földön élõ lélek gyûlöletét, ha szabad ezt a képet használni: a halott látja a gyûlöletet. A szellemi látó egészen pontosan meg tudja állapítani, hogy a halott látja az ilyen gyûlöletet. De megfigyelhetjük azt is, hogy hogy az ilyen gyûlölet mit jelent a halottnak. A gyûlölet a halott szellemi fejlõdésében a jó szándék akadálya, és ezt összehasonlíthatjuk a külsõ, földi cél elérésének akadályával. A szellemi világban a halott ott találja a gyûlöletet, mint a jó, vagy legjobb szándékainak akadályát. És most megértjük, hogy miért múlik el a lélekben még a földi életben jogosult gyûlölet is, ha az ember kissé eltöpreng magában: mert szégyenli magát, amikor a gyûlölt ember meghal. Ha az ember nem szellemi látó, akkor nem tudja ugyan, hogy mi történik, der természetes érzésként van beleoltva a lélekbe, hogy megfigyelik. Érzi: a halott látja a gyûlöletemet, sõt ez a gyûlölet akadálya a jó szándékainak. – Sok meleg érzés is van az emberi lélekben; ezek magyarázatát akkor kapjuk meg, ha felemelkedünk a szellemi világokba és megnézzük azokat a tényeket, amelyek ezeknek az érzéseknek az alapjai. Mint ahogy a földön az ember nem óhajtja, hogy bizonyos dolgait külsõleg, fizikailag megfigyeljék, vagyis ezeket a dolgokat nem cselekszi, ha tudja, hogy megfigyelik, úgy nem gyûlöli az ember a halálon túl létezõ embert sem, ha az az érzése, hogy a halott megfigyeli. A szeretet azonban és a szimpátia is, amelyet a halott felé küldünk, valóban könnyebbé teszi a halott útját, eltávolítja elõle az akadályokat. Amit most mondok, hogy ti. a gyûlölet a túlvilágon akadályokat gördít a halott útjába és a szeretet eltávolítja elõle az akadályokat, ez nem beavatkozás a karmába, hiszen itt a Földön is sok olyan dolog történik, amit nem számítunk bele közvetlenül a karmába. Ha a lábunkat beleütjük egy kõbe, ezt nem kell mindig a karmába beleszámítani, legalábbis nem a karma morális részébe. Ugyanígy nem mond ellent a karmának, hogy a halott megkönnyebbül, ha szeretet árad feléje a Földrõl, és nem mond ellent a karmának az sem, ha jó szándékai akadályokba ütköznek.

De van még valami más is, ami – mondhatnám – erõteljesebben szól a lelkekhez a holtak és az élõk érintkezésérõl, és ez az, hogy a holtaknak is szükségük van bizonyos táplálékra. Természetesen nem olyan táplálékra, mint az embernek a Földön, hanem szellemi-lelki táplálékra. Mint ahogy tény, hogy nekünk embereknek a Földön – ha szabad ezt a hasonlatot használnom - kell, hogy legyenek szántóföldjeink, ahol megérik a termés, amelybõl fizikailag élünk a Földön, úgy kell, hogy a holtak lelkeinek is legyenek szántóföldjeik, ahol learathatják azt a termést, amelyre a halál és az új születés közötti idõben szükségük van. Amikor a szellemi látó tekintete követi a holt lelkeket, látja, hogy a holtaknak, az eltávozottaknak az alvó emberi lelkek a szántóföldjeik. Bizonyos, hogy ez nemcsak meglepõ, hanem aki ezt elõször látja a szellemi világban, annak a legnagyobb mértékben megrázó is, hogy a halál és az új születés között élõ emberi lelkek mintegy odasietnek az alvó emberi lelkekhez és keresik az alvó emberi lelkekben lévõ gondolatokat és eszméket, mert ezekkel táplálkoznak, és szükségük van erre a táplálékra. Amikor ugyanis este elalszunk, azok az eszmék, gondolatok, amelyek ébrenlétünk alatt tudatunkon áthaladtak, élni kezdenek, mintegy élõlényekké válnak. És a halottak lelkei jönnek és részt vesznek ezeknek az eszméknek az átélésében; úgy érzik, hogy az eszmék látása táplálja õket. Ha az ember szellemi látó tekintetét a meghalt emberek felé irányítja, megrázó dolog látni, hogyan jönnek minden éjszaka az alvó ittmaradottakhoz – ezekhez kell számítani elsõsorban a vérrokonokat és a barátokat – és mintegy fel akarnak üdülni, táplálkozni akarnak azokkal a gondolatokkal és eszmékkel, amelyeket az ittmaradottak alvásukba magukkal vittek, és lehet, hogy nem találnak semmit, ami számukra tápláló. Mert alvásunk idején nagy különbség van gondolat (idea) és gondolat (idea) között. Ha egész nap csak az élet anyagi dolgaira vonatkozó gondolatokkal foglalkozunk, ha tekintetünket csak arra irányítjuk, ami a fizikai világban történik és csak ott végrehajtható, és ha még elalvás elõtt sincs a szellemi világra vonatkozó gondolatunk, hanem éppen ellenkezõleg, nem gondolatokkal, hanem másképp visszük át magunkat a szellemi világokba, akkor nem nyújtunk táplálékot a halottaknak. – Ismerek olyan vidékeket Európában, ahol a fiatalokat a fõiskolákon arra nevelik, hogy a szükséges mennyiségû sörrel szerezzék meg alhatnékjukat. Õk olyan gondolatokat visznek át, amelyek odaát nem tudnak élni; s ha ezután jönnek a holtak lelkei, üres mezõkre találnak, úgy járnak, mint a mi fizikai testünk, amikor a földek terméketlensége miatt éhinség tör ki. A mi korunkban különösen sok lelki éhinséget figyelhetünk meg a szellemi világokban, mert a materialista érzület már nagyon elterjedt. Ma már sok olyan ember van, aki gyerekes dolognak tartja, hogy a szellemi világra vonatkozó gondolatokkal foglalkozzék. Ezzel megfosztják táplálékuktól azokat az embereket, akik haláluk után tõlük kell, hogy megkapják táplálékukat.

Ennek a ténynek a helyes megértéséhez el kell mondani, hogy a halál után az ember csak azoknak a gondolataival és ideáival tud táplálkozni, akikkel valamilyen módon az életben kapcsolata volt. Azoknak a gondolataival, akikkel semmilyen kapcsolata sem volt, a halál után nem tud táplálkozni. Amikor ma terjesztjük a szellemtudományt azért, hogy a lelkekben újra olyan spirituálisan élõ tartalom legyen, amellyel a halottak táplálkozni tudnak, akkor valójában nem pusztán az élõkért dolgozunk, hogy az élõk gondolati, eszmei tartalomhoz jussanak, hanem megpróbáljuk szívünket, lelkünket a szellemi világ gondolataival azért telíteni, mert tudjuk, hogy a halottaknak, akik velünk a Földön kapcsolatban voltak, spirituális életüket ezekkel az eszmékkel, ezekkel az érzésekkel kell táplálniok. Úgy érezzük, hogy nemcsak az ún. élõ emberekért dolgozunk. Úgy dolgozunk, hogy a szellemtudományos munka, az antropozófiai élet terjesztése a szellemi világokat is szolgálja. Miközben az élõkhöz, az élõk nappali életéhez is szólunk, szellemi-lelki kielégítésük révén éjszakai életük számára olyan gondolatokat (ideákat) terjesztünk, amelyek gazdag táplálékot adnak azoknak a lelkeknek, akik karmájuknak megfelelõen elõbb halnak meg, mint mi. És ezért törekszünk arra, hogy ne csak a külsõ közlés megszokott útján terjesszük a szellemtudományt, vagyis az antropozófiát, hanem titokban arra is vágyódunk, hogy ezt a szellemtudományt, vagyis antropozófiát társaságokban terjesszük, mert értéke van annak, ha a szellemtudománnyal foglalkozó emberek személyesen, fizikailag, közösségben, társaságban vannak együtt. Mondottam, hogy a halott csakis azokból a lelkekbõl merítheti táplálékát, akikkel együtt volt az életben. Össze akarjuk hozni a lelkeket, hogy a halottak termõföldje egyre nagyobb legyen. Sok olyan ember, aki a halála után nem találna termõföldet, mert családja csupa materialistából áll, megtalálja a maga termõföldjét az antropozófusok lelkében, mert összehozták õt a szellemtudománnyal. Ez a mélyebb oka annak, hogy társaságban dolgozunk, és törõdünk azzal, hogy aki meghal, mielõtt meghal, megismerkedjék olyan emberekkel, akik még itt a Földön spirituális dolgokkal foglalkoznak, mert akkor a halott táplálékot meríthet belõlük alvó állapotukban.

Az emberiség régi idõszakaiban, amikor még bizonyos vallásos, spirituális élet hatotta át a lelkeket, a vallásos közösség és kiváltképpen a vérrokonság volt a halál után a lélek mentsvára. A vérrokonság ereje azonban lecsökkent és egyre inkább pótolni kell a spirituális élet ápolásával. Mi is ezzel próbálkozunk. Ezért az antropozófia megígérheti, hogy új köteléket, új hidat épít az élõk és holtak között, és ezáltal jelentünk majd valamit a halottaknak. És ha a szellemi látással már ma is néha olyan emberekre akadunk a halál és a születés közötti életben, akiknak az a szerencsétlenségük, hogy volt ismerõseiknek és még legközelebbi hozzátartozóiknak is kizárólag materialista gondolataik vannak, akkor felismerjük annak szükségességét, hogy a földi kultúrát spirituális, szellemi gondolatokkal hassuk át. Ismertünk – mondjuk – egy nemrég meghalt embert, amikor még itt élt a Földön, majd a halála után rátalálunk a szellemi világban. Családtagjait, feleségét, gyermekeit hagyta itt. Õket is ismertük; külsõ értelemben jó, egymást valóban szeretõ emberek. És most szellemi látással rátalálunk az apára. Amikor földi életében hazatért a nehéz munkából, felesége volt életének "napja". Mivel azonban felesége fejében és szívében nincsenek spirituális gondolatok, a halott nem tud felesége lelkébe tekinteni, s ha abban a helyzetben van, hogy egyáltalán kérdezni tud, azt kérdezi: "Hol van a feleségem?" – Csak visszatekinteni tud arra az idõre, amikor a Földön együtt volt vele. Még ha a legjobban keresi, sem tudja megtalálni. Ez elõfordulhat. Már ma is sok olyan ember van, aki azt hiszi, hogy a halott valamiféle semmibe távozott, és ezért egyetlen termékeny gondolattal sem tud rágondolni, csak egészen materialista gondolkodással. Amikor valaki a halál és az új születés között a földi élet területére tekint, arra, akirõl tudja, hogy még lent van a Földön és szerette õt, de szeretetéhez nem kapcsolódik az a hit, hogy a lélek tovább él a halál után, akkor a halál utáni életnek éppen abban a pillanatában, amikor a halott a legnagyobb figyelmét irányítja az élõre, mert látni akarja az élõt, aki szeretett, akkor egészen elhal a halott látása. Nem találja meg az élõt, nem tud kapcsolatba kerülni vele, pedig tudja róla, hogyha lelkében spirituális gondolatok lennének, vele lehetne. Ez a halottak gyakori fájdalmas élménye. És így elõfordulhat, – szellemi látással megfigyelhetjük – hogy valaki meghal és legjobb szándékainak gátlói az õt körülvevõ gyûlölet-gondolatok, de nem talál vígaszra azoknak a szeretõ gondolataiban sem, akik a Földön szerették, mert materializmusuk miatt nem tudja õket észlelni.

A szellemi világnak ilyen módon megfigyelhetõ törvényei feltétlenül érvényesek. Olyannyira érvényesek, ahogy azt egy eset tanúsítja, amelyhez hasonlót többször sikerült megfigyelnem. Tanulságos volt megfigyelni, hogy hogyan hatnak a gyûlölet- vagy antipátia-gondolatok még ott is, ahol nem teljes tudattal táplálják õket. Meg lehet figyelni azokat a tanítókat, akiket általában szigorúaknak mondanak, akik nem tudták a még ifjú tanítványok szeretetét maguk felé fordítani. A tanítványok gondolatai szinte ártatlan antipátia- és gyûlölet-gondolatok. Ha egy ilyen tanító meghal, az ember látja, hogy a tanítványok gondolatai – mert ezek megmaradtak – akadályai a szellemi világban a tanító jó szándékainak. A gyermek, a fiatal ember sokszor nem érez kötelezettséget arra, hogy a tanító halála után ne gyûlölje õt többé, hanem természetes módon maradandóvá válik benne az érzés, hogy a tanító kínozta õt. Az ilyen tapasztalások révén sokat tud meg az ember az élõk és holtak közötti kölcsönhatásról.

Tulajdonképpen csak azt próbáltam Önök elõtt fejtegetni, ami a szellemtudományos törekvésnek valóban jó eredménye lehet: ez az ún. felolvasás a halottaknak. Valóban rendkívül nagy szolgálatot teszünk az elõttünk meghalt emberi lelkeknek azzal, hogy szellemi dolgokról felolvasunk nekik. Ez éppen az antropozófiai mozgalomban meg is mutatkozott. A felolvasást úgy csinálhatjuk, hogy gondolatainkat a halottra irányítjuk és hogy könnyebben menjen a dolog, megpróbálunk emlékezve rágondolni, elképzeljük, hogy elõttünk áll vagy ül. Ezt megcsinálhatjuk több halottal egyszerre. Azután felolvasunk a halottnak, de nem hangosan, hanem úgy, hogy figyelemmel követjük a gondolatokat, állandóan õrá gondolva: a halott elõttem áll. Ez a felolvasás a halottnak. Nem kell, hogy könyvünk legyen, hanem valóban minden egyes gondolatot jól át kell gondolni; így olvas az ember a halottaknak. Még az is lehetséges, hogy távolabb állónak is felolvassunk, – bár ez nehezebb – hogyha közös világnézet alapján, vagy általában az élet valamely területén a halottal közös gondolatunk volt, személyes kapcsolatunk volt vele. A feléje irányított, szeretettel áthatott gondolatok lassanként felénk fordítják a figyelmét. Így hasznossá válhat, ha távol állóknak is felolvasunk a haláluk után. A felolvasás bármelyik idõpontban történhet. Már kérdezték tõlem, hogy melyik a legalkalmasabb idõpont. Ez teljesen független az idõponttól. Csak valóban jól át kell gondolni a gondolatokat. Felületes gondolkodás nem elegendõ. Szórol szóra át kell gondolni az olvasnivalót, mintha bensõnkben felmondanánk. Akkor a halottak velünk olvasnak. Nem helyes, ha azt hisszük, hogy az ilyen felolvasás csak annak hasznos, aki életében közel jutott a szellemtudományhoz. Ez egyáltalán nem kell, hogy így legyen.

Egyik barátunk és felesége is nem régen – talán egy éve sincs - minden éjszaka nyugtalanságot éreztek. Barátunknak, mivel röviddel azelõtt halt meg az édesapja, rögtön az volt a véleménye, hogy apja akar valamit, és mint lélek jelentkezett nála. Miután barátunk tanácskozott velem, kiderült, hogy az apa, aki életében tudni sem akart a szellemtudományról, a halál után legélénkebben igényli, hogy megtudjon valamit belõle. Amikor azután a fiú feleségével együtt a János Evangéliumról szóló elõadássorozatot, amelyet egyszer Kasselben tartottam, az apjának felolvasta, az apa lelkét ez teljesen kielégítette, úgy érezte, hogy kiemelkedett a röviddel a halála után érzett diszharmóniából. Ez az eset azért figyelemre méltó, mert ez a lélek egy prédikátor volt. Az emberek elõtt állandóan a saját vallási álláspontját képviselte, a halál után azonban csak az elégíthette ki, hogy részt vett a János Evangéliumról szóló szellemtudományos fejtegetések olvasásában. Így láthatjuk, hogy akinek segíteni akarunk, akinek halála után szolgálatot akarunk tenni, annak nem kell okvetlenül antropozófusnak lennie, bár természetesen, ha az antropozófusnak a halála után felolvasunk, különösen jó szolgálatot teszünk neki.

Az ilyen tények fejtegetésével megtanuljuk azt is, hogy miképp gondolkodjunk az emberi lélekrõl, nem úgy, mint ahogy általában gondolkodnak róla. Az emberi lelkek ugyanis sokkal komplikáltabbak, mint általában gondolják. Ami tudatosan játszódik le, az valóban csak egy kis része az emberi életnek. A lélek tudat alatti mélységeiben sok minden játszódik le, amirõl az ember legföljebb csak sejt valamit, de világos nappali tudatában alig tud róla. A tudat alatti életben gyakran az ellenkezõje játszódik le annak, amit az ember tudatosan hisz vagy gondol. Gyakori eset, hogy egy család valamelyik tagja a szellemtudománnyal kezd foglalkozni. Fivére, vagy az a férfi, vagy nõ, akivel kapcsolatban van, egyre ellenségesebb a szellemtudománnyal szemben, sokszor haragos, egyre hangosabb, egyre dühösebb azért, mert férje, fivére vagy felesége a szellemtudománnyal foglakozik. Az ilyen családban nagy ellenszenv fejlõdik ki a szellemtudománnyal szemben, úgy hogy némely ember nehézségei éppen abból adódnak, hogy jó barátai vagy rokonai gyakran haragosak, dühösek a szellemtudományra. Ha azután megvizsgálja az ember ezt a haragvó lelket, sokszor arra jön rá, hogy az ilyen lélek tudat alatti mélységeiben a legintenzívebben vágyik a szellemtudományra. Néha az ilyen lélekben erõsebben él a vágy a szellemtudomány után, mint abban, aki a szellemtudományos összejövetelek buzgó látogatója. A halál azoban megfosztja leplétõl a tudatalattiságot, a halál sajátságos módon egyenlíti ki az ilyen dolgokat. Az életben gyakran fordul elõ, hogy valaki elámítja magát arra vonatkozóan, ami a tudat alatt él benne és valóban vannak olyan emberek, akik tulajdonképpen erõsen vágyódnak a szellemtudományra, de elámítják magukat. Amikor háborognak a szellemtudomány ellen, elbódítják vágyukat és megtévesztik önmagukat. A halál után azonban a vágy annál erõsebben lép fel. És sokszor éppen azokban, akik az életben ellenségesek voltak a szellemtudománnyal szemben, a halál után a leghevesebb vágy keletkezik bennük a szellemtudomány után. Ezért ne mulasszuk el a felolvasást éppen azoknak a halottaknak, akik az életben küzdöttek a szellemtudomány ellen! Ezzel talán a legnagyobb szolgálatot teszik nekik.

Mindezzel kapcsolatban igen gyakran kérdezik: Hogyan tudhatja az ember, hogy a halott valóban oda tud hallgatni arra, amit felolvasunk? Szellemi látás nélkül ezt nehéz megtudni, bár amikor az ember foglalkozik a halottra-emlékezéssel, lassanként meglepi az az érzés, hogy a halott odafigyel. Ezt csak akkor nem érzi az ember, ha figyelmetlen és nem veszi észre azt a sajátos melegséget, amely a felolvasás közben jön létre. Valóban el lehet sajátítani ezt az érzést. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor – ezt el kell mondani – érvényes a szellemi világgal szembeni magatartásra nézve az a szabály, amelyet ebben az esetben is alkalmazni kell. Ezt a szabályt sokszor kell tekintetbe venni: ha felolvasunk a halottnak, mindenképpen használunk neki, feltéve, hogy hall bennünket. Ha nem hall bennünket, akkor elõször is teljesítettük kötelességünket, és talán elérjük, hogy mégis meghall bennünket; mindenképpen nyereségünk azonban, hogy olyan gondolatokkal és eszmékkel telítjük magunkat, amelyek bizonyosan táplálékul szolgálnak a halottaknak az elõbb említett módon. Tehát semmiképpen sem vész el semmi! A gyakorlat azt mutatja, hogy a felolvasottak észlelése valóban hihetetlenül elterjedt a halottak között, és nagy szolgálatot tehetünk azoknak, akiknek ilyen módon felolvassuk azt, ami a mai szellemi bölcsességbõl erre a célra felhasználható.

Így remélhetjük, hogy a szellemtudomány elterjed a világban, a válaszfal élõk és holtak között egyre kisebb lesz. És bármilyen paradoxul hangzik is, a szellemtudománynak szép, nagyszerû sikere lesz, ha az emberek tudni fogják – a gyakorlatból fogják tudni, nemcsak elméletileg – hogyha az ember átment az ún. halálon, ez tulajdonképpen csak az átélés megváltozása, de továbbra is együtt vagyunk a holtakkal, sõt részeltethetjük õket abban, amiben mi magunk részt veszünk a fizikai életben. Helytelenül képzeljük el a halál és az újabb születés közötti életet, ha azt kérdezzük, hogy minek kell a halottaknak felolvasni. Nem tudják-e saját szemlélõdésük alapján azt, amit itt a Földön felolvasunk nekik, nem tudják-e azt sokkal jobban? Csak az kérdez ilyet, aki nem képes megítélni, hogy mit tudhat meg az ember a szellemi világban. A fizikai világban is élhet az ember anélkül, hogy a fizikai világbeli tudásnak a birtokában lenne. És nem képes ezt vagy azt megítélni, ha nem szerzi meg a fizikai világbeli tudást. Az állatok velünk együtt élnek a fizikai világban és mégsem tudják azt róla, amit mi emberek. Hogy egy halott a szellemi világban él, az még nem jelenti azt, hogy meg is tud valamit a szellemi világról, annak ellenére, hogy szemlélni tudja. Amit a szellemtudományból szerzünk, azt mint tudást csak a Földön szerezhetjük meg, csakis a Földön, a szellemi világban nem. Ezért a halott a szellemi világbeli lényekrõl csak azok által tudhat, akik maguk a Földön szerzik meg a szellemi lényekre vonatkozó tudást. A szellemi világ fontos titka, hogy az ember benne élhet, szemlélheti, de a szellemi világra vonatkozó szükséges tudást a Földön kell megszereznie.

Most kedves barátaim, a szellemi világokról kell elmondani valamit, amirõl az embernek nincs helyes elképzelése. Errõl majd néhány vonatkozásban a továbbiakban is beszélek, a holnapi elõadásban ezt bõvebbe kifejtem. Amikor az ember a halál és az újabb születés között a szellemi világban él, vágya úgy irányul a fizikai világunk felé, mint ahogy itt a fizikai ember bizonyos módon vágyódik a szellemi világ felé. A halál és az újabb születés között az ember szükségképpen azt várja a Földön élõ emberektõl, hogy innen a Földrõl megmutassák, felragyogtassák azt, amit csak a Földön lehet megszerezni. Valóban nem hiába teremtették meg a világ spirituális létében a Földet. Életre keltették, hogy létrejõjjön az, ami csak a Földön lehetséges. A szellemi világra vonatkozó tudás, amely túlterjed azon, hogy látjuk, bámuljuk a szellemi világot, csak a Földön lehetséges. Elõbb azt mondottam, hogy a szellemi világok szellemi lényei nem tudják olvasni könyveinket, most pedig azt kell mondanom, hogy a bennünk élõ szellemi megismerés ugyanaz a szellemi lények számára és a mi számunkra is a halál után, mint a könyv a Földön élõ ember számára. A fizikai ember a könyvbõl tud meg valamit a világról. Csakhogy a halottak könyvei – mi magunk – élnek. Érezzük át ezeknek a szavaknak a jelentõségét: nekünk kell megadni a halottak számára az olvasnivalót! A mi könyveink egy bizonyos vonatkozásban türelmesek, nem képesek arra, hogy pl. a betûket, miközben olvassuk õket, papírjaikba elnyeljék. Mi emberek gyakran úgy vonjuk meg a halottaktól az olvasmányt, hogy csak azzal telítjük magunkat, ami valóban láthatatlan a szellemi világokban: a materiális gondolatokkal. Ezt meg kellett mondanom, mert sokszor merül fel az a kérdés, hogy a halottak nem tudják-e maguk is azt, amit nekik adni tudunk. Nem tudhatják, mert szellemtudományt csak a Földön lehet létrehozni és a Földrõl kell felvinni a szellemi világokba.

Ha az ember maga lép a szellemi világokba és már kissé tapasztalta az ottani életet, egészen más körülményeket él át, mint itt a fizikai életben a Földön. Ezért rendkívül nehéz emberi szavakkal és emberi gondolatokkal behozni világunkba a szellemi világok körülményeit. Látjuk, – hogy csak valamit ragadjak ki - ha most egy lényrõl, egy meghalt emberi lényrõl beszélhetnénk, akivel együtt sikerült néhány dolgot kikutatni a szellemi világban, hogy ennek a léleknek sajátságos értesülése volt Leonardo da Vincirõl, a festõrõl, vagyis inkább arról, hogy milyen volt a híres milánói kép. Ha az ember egy ilyen lélekkel közösen vizsgál meg egy szellemi tényt, ez a lélek esetleg olyasmire mutat rá, amiket talán puszta szellemi látással nem találna meg az ember az Akasha-krónikában. Az az emberi lélek azonban, aki a szellemi világban van, rá tud mutatni az ilyen szellemi tényekre, de csak akkor, ha a földi embernek érzéke van ahhoz, amire a lélek fel akarja hívni a figyelmet. S ekkor sajátságos dolog derül ki. Tegyük fel, hogy egy ilyen lélekkel együtt azt kutatjuk, hogy Leonardo milyen módon dolgozott híres képn, az Utolsó vacsorán Milánóban. A mai képen alig láthatni többet, mint néhány színfoltot, de az Akasha-krónikában meg lehet figyelni Leonardot festõtevékenysége közben, meg lehet figyelni a képet, amilyen volt, bár ez sem könnyû. Ha az ember úgy csinálja a dolgot, hogy együtt kutat egy olyan testetlen lélekkel, akinek kapcsolata van Leonardo da Vincivel és festészetével, akkor látja azt, amit ez a lélek megmutat neki. Az a lélek például, akirõl beszéltem, érzékeltette, hogy tulajdonképpen milyen volt a Krisztus-arc és a Júdás-arc a képen. De az ember észreveszi, hogy mindezt nem mutatná meg, ha abban a pillanatban, amikor mutatja, nem költöznék a megértés a Földön élõ kutató lelkébe. Erre a megértésre a szellemi világbeli léleknek szüksége van. És a halott lélek csak abban a pillanatban tanulja meg megérteni azt, amit egyébként csak lát, amikor az élõ emberi lélek általa taníttatja magát. Ezért az a lélek, akivel együtt tudott meg az ember olyasvalamit, amit csak így lehet megtudni, azt mondja (a kifejezés szimbolikus): idehoztál a képhez – ezt mondja a lélek az élõnek, ezt mutatja neki az élõ ember kívánsága – és most érzem a vágyat, hogy veled együtt nézzem a képet. Így szól a halott lélek és azután sok mindenfélét élünk át, de elérkezik a pillanat, amikor a halott lélek vagy hirtelen eltûnik, vagy azt mondja, most távoznia kell. Az éppen elmondott esetben például a halott lélek azt mondta: Leonardo da Vinci lelke eddig jóindulatúan nézett felénk, de most már nem akarja, hogy tovább kutassunk.

Ezzel a szellemi életre vonatkozóan valami nagyon fontosat írtam le. A fizikai életben mindig tudjuk, hogy mit látunk, mindig tudjuk, hogy látjuk ezt vagy azt, a rózsát, az asztalt; a szellemi világban ugyanígy mindig tudjuk: ez vagy az a lény ránk néz. Az ember áthalad a szellemi világokon és mindig az az érzése: most ezek a lények néznek téged. A fizikai világban az ember tudja, hogy észlelõ módon jár a világban; a szellemi világban viszont az az élményünk van, hogy most ez, majd az a lény néz téged. Az ember úgy érzi, hogy folytonosan tekinteteknek van kitéve és ezek rábírják arra, hogy valamilyen tett végrehajtását határozza el. Amikor az ember tudja, hogy most jóindulattal, vagy most nem jóindulatúan néznek rád, hogy cselekedj, vagy ne cselekedj valamit, akkor ehhez igazodva cselekszik, vagy nem cselekszik. Mint ahogy egy virág után nyúlunk, mert láttuk és tetszik nekünk, úgy cselekszünk valamit a szellemi világban is, mert ezt valamely lény örömmel, jóindulatúan nézi, vagy nem cselekszünk, mert nem bírjuk ki a szellemi lénynek a tettre irányított tekintetét. Ezt az alkalmazkodó képességet mindenképpen el kell sajátítanunk. Ott az az érzésünk, hogy látnak bennünket, mint ahogy itt az az érzésünk, hogy mi látunk. Bizonyos módon ott passzív az, ami itt aktív, ott viszont aktív az, ami itt passzív. Ebbõl láthatjuk, hogyha a szellemi világra vonatkozó leírásokat helyesen akarjuk felfogni, egész más fogalmakat kell elsajátítanunk. Ezért majd megértik, milyen nehéz mindennapi emberi szavakba önteni a szellemi világok leírását, amit olyan szívesen adna meg az ember. Megértik majd, hogy sok mindenre vonatkozóan mennyire szükséges a megértés kellõ elõkészítésének megteremtése.

Még csak egy dologra akarom felhívni a figyelmet. Felmerülhet a kérdés: Miért írja le a szellemtudományos irodalom olyan általánosságban azt, ami közvetlenül a halál után a szellemi világban, a kamalokában történik, és miért mond olyan keveset a szellemi látással észlelt egyes dolgokról? Könnyen azt hihetné valaki, hogy az egyes lényt, egy bizonyos halottat könnyebb a halál utáni életében megfigyelni, mint azt, ami általános. Ez azonban nem így van. Hogy hogyan áll ez a dolog, azt legjobban egy hasonlattal jelezhetem. A helyes fejlettségû szellemi látónak könnyebb az általános körülményeket áttekinteni, - például az emberi lélek útját a halálon át, ahogy a kamalokán keresztül felérkezik a devachánba – mint az egyes lélek valamelyik egyes élményét. A fizikai világban is könnyebb megismerni azt, ami a nagy égi mozgások hatására történik, és nehezebb azt megismerni, ami bizonyos módon szabálytalanabb a nagy égi mozgásokhoz képest. Mindegyikünk könnyen meg tudja elõre mondani, hogy holnap reggel a Nap felkel és este lenyugszik. Ezt kb. mindenki tudja, de hogy milyen idõ lesz, azt már nem fogják olyan pontosan tudni. Így van ez a szellemi látással is. Az égitestek általános mozgására vonatkozó tudás összehasonlítható azoknak a viszonyoknak az ismeretével, amelyek általában a szellemi világokra vonatkozó írásokban szerepelnek. Ezeket tudja meg legelõször a szellemi látó tudat. És mindig számítani lehet arra, hogy az események általában úgy zajlanak le. Az egyes események azonban a halál és az újabb születés közötti életben olyanok, mint az idõjárási viszonyok itt a Földön, amelyek szintén törvényszerûek, de nehezebb megismerni õket a Földön, mert nem lehet tudni mindenütt, hogy milyen idõ van másutt. Ez így van. Nehéz itt tudni, hogy milyen idõ van Berlinben, de nem nehéz tudni, hogy milyen ott a Nap vagy a Hold állása. Mivel nehezebb az egyes életet halál utáni útján követni, mint az emberi lélek általános útját, ezért ahhoz, hogy az ember az egyes életet kövesse, speciális fejlettségû szellemi látó képesség kell. A helyes úton az ember elõször az általános körülményekre vonatkozó tudást szerzi meg és utoljára – feltéve, hogy ez iskolázással történik – szerzi meg azt, ami a legkönnyebbnek látszik. Lehetséges, hogy az ember már hosszú ideje helyesen látja a kamalokát és a devachánt, és rendkívül nehéz, hogy megnézze a zsebében levõ saját óráját. A fizikai világ dolgait megnézni a legnehezebb az iskolázott szellemi látó számára.

A magasabb világok megismerése tehát a földi megismerés fordítottja. Tévedés ezen a területen azért van, mert létezik még a természetes szellemi látás, és ez a látás bizonytalan, többféle tévedésnek van kitéve, és lehet, hogy már hosszú ideje múködik anélkül, hogy észlelné azokat az általános körülményeket, amelyeket a szellemtudomány ír le, és amelyeknek az észlelése az iskolázott szellemi látásnak könnyebb.

Ezek azok a dolgok, amelyeket a szellemi világokról Önöknek el akartam mondani. Holnap folytatjuk és némiképp el is mélyítjük fejtegetéseinket.

(Fordította: Mesterházi Zsuzsa, 1996)




Last Modified: 10-Feb-2025
The Rudolf Steiner e.Lib is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]