Rudolf Steiner
Eleven kölcsönhatás élõk és holtak
között
(Die
lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten) Bergen,
10. Oktober 1913.
A
legszívélyesebben köszönöm az Önök képviselõjének épp az imént
elhangzott kedves üdvözlését, és meg vagyok gyõzõdve arról,
hogy azok a barátok, akik velem ebbe a városba eljöttek, hogy a
bergeni barátokkal együtt az antropozófiai életet ápoljuk,
szíves örömest csatlakoznak ehhez az üdvözléshez. Nagyon szép
volt az utazás a barátságos és fenséges hegyeken keresztül, és
azt hiszem, hogy barátaink az itt töltött napok alatt, ebben a
régi Hansa-városban jól fogják magukat érezni. Nem csupán az
emberi csoda-mûrõl, a vasútról, amellyel ide utaztunk, kaphat
az ember éppen ezen a vidéken olyan benyomást, amely Európa más
vidékein kevésbé észlelhetõ, hogy ti. közvetlenül
összekapcsolódik az emberi energia alkotó ereje az õsi
természettel, hanem ha az ember látja, hogy a kövek, amelyeket
szét kellett törni, – hogy létrej õjj ön az, amit az emberi
szellem ma létre tud hozni – közvetlenül azok mellett a kövek
mellett fekszenek, amelyeket a természet tornyosított magasra,
akkor olyan benyomásokat kapunk, amelyek ennek az országnak a
meglátogatását a legnagyszerûbb vállalkozássá tehetik. Ebben a
régi városban éppen a magasztos háttér szépíti majd az itt
töltött napokat barátaink számára és ezért különösen megõrzik
emléküket. Ezek az emlékezés napjai lesznek, kiváltképpen
azért, mert külsõleg, fizikai látással is meggyõzõdhetünk
arról, hogy itt, ezen a vidéken is olyan antropozófus szívekre
találunk, amelyek velünk együtt törekedvén az emberiség
szellemi kincseire, a mi szívünkkel együtt dobognak. Bizonyos,
hogy mi látogatók úgy érezzük majd, hogy még szorosabb, még
szeretetteljesebb, még drágább az a kapcsolat, amely bennünket
azokhoz köt, akik minket ilyen szeretettel fogadtak.
Amit ismertetni szeretnék, annak – mivel elõször vagyunk együtt
– aforisztikus jellege lesz. A szellemi világ területérõl
akarok olyasmit közölni, amit jobban és könnyebben lehet
élõszóval elmondani, mint írásunkkal lejegyezni. Könnyebb
szóval elmondani, nemcsak azért, mert a világ elõítéleteivel
szemben sok vonatkozásban még nehéz mindazt az írásra bízni,
amit az ember szívesen bíz az odaadó antropozófus szívekre,
hanem azért is, mert a szellemi igazságokat valóban könnyebb
szóval elmondani, mint azokat az írásra és nyomtatásra bízni.
Ez kiváltképpen érvényes az intimebb szellemi igazságokra. A mi
idõnkben meg kell történnie annak, hogy ezeket a dolgokat
leírjuk, kinyomtatjuk és mégis kissé keserû érzése van az
embernek; mindig kellemetlen a szellemi világokra vonatkozó
igazságokat leírni és kinyomtatni, már csak azért is, mert az
írás és a nyomtatás azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyeket a
szellemi lények, akikrõl most beszélünk, nem tudnak olvasni.
Nem lehet könyvet olvasni a szellemi világban. Bár rövid ideig
a halál után emlékezetbõl olvashatunk még könyvet, a magasabb
Hierarchiák lényei azonban nem tudják könyveinket olvasni. És
ha azt kérdezik, hogy vajon a Hierarchiák nem akarják-e
elsajátítani az olvasás tudományát, tapasztalatomnak
megfelelõen be kell vallanom, hogy egyelõre úgy látszik, nincs
kedvük hozzá, mert véleményük szerint, amit a Földön az írással
és nyomtatással létrehoznak, az számukra nem szükséges és nem
hasznos. A szellemi lények csak akkor kezdenek olvasni, amikor
az emberek a Földön olvasnak könyvet, vagyis ha az, ami a
könyvben áll, az emberek élõ gondolatává válik. Akkor a
szellemek olvasnak az emberek gondolataiban; de ami írás vagy
nyomtatás, az a szellemi világ lényei számára sötétség. Ezért,
ha írásra vagy nyomtatásra bízzuk mondanivalónkat, az az
érzésünk a szellemi lényekkel szemben, hogy a hátuk mögött
közlünk valamit. Ez reális érzés, a jelenkor kultúr-polgára
talán nem osztozik velünk ebben az érzésben, viszont minden
igazi okkultistában megvan az ellenérzés a leírt és nyomtatott
betûvel szemben. Ha szellemi látással behatolunk a szellemi
világokba, különösen fontosnak látjuk, éppen a jelenkorban,
hogy a szellemi világról való tudás a legközelebbi jövõben – a
jelentõl kezdõdõen – mind jobban elterjedjen, mert az emberi
lelki élet egyre szükségesebb megváltozása sokban függ a
szellemi tudás elterjedésétõl. Látják, ha szellemi
tekintetünkkel visszamegyünk a régi idõkbe, ha csak századokkal
megyünk vissza, szellemi látsunkkal olyasvalamire találunk, ami
a dolgok nemismerõje számára igen meglepõ lehet, hogy ti.
aránylag rövid idõvel ezelõtt az eleven kölcsönhatás élõk és
holtak között még sokkal elevenebb volt, majd egyre nehezebbé
vált. Amikor a középkori keresztény, vagy a még nem régen
elmúlt évszázadok keresztény embere imájával irányította
emlékezését meghalt rokonaihoz vagy ismerõseihez akkor az
imádkozó érzései sokkal erõteljesebben hatoltak a meghalt
lelkekhez, mint ma. A múltban a meghalt lélek érezte, hogy a
szeretet melegsége hatja át, ha hozzátartozói imáikkal hozzá
feltekintenek vagy rágondolnak, s ez sokkal könnyebben történt,
mint ahogy ez ma történik, amikor a mai idõk csupán külsõséges
mûveltségének adjuk át magunkat. A halottak ma sokkal inkább el
vannak vágva az élõktõl, mint aránylag rövid idõvel ezelõtt. A
halottaknak ma sokkal nehezebb észlelni azt, ami az
ittmaradottakban elevenen végbemegy. Ez az emberiség
fejlõdéséhez hozzátartozik, de hozzá kell tartozzon az
emberiség fejlõdéséhez az is, hogy az ember újra
összeköttetést, eleven érintkezést teremtsen élõk és holtak
között. A régebbi idõkben az emberi léleknek természetes módon
megvolt a kapcsolata a halottakkal, habár ezt nem teljes
tudattal élte át, mert az emberek már hosszabb idõ óta nem
szellemi látók. Még régebbi idõkben az élõk szellemi látással
fel tudtak tekinteni a halottakhoz, követni tudták a holtak
életét. Régebben magától értetõdõ volt, hogy a földi emberi
lélek és a holtak között eleven kölcsönhatás van. Ma, ha a
lélek a magasabb szellemi világokra vonatkozó gondolatokat,
eszméket elsajátítja, újra megtalálja azt az erõt, amellyel
helyreállíthatja az eleven kölcsönhatást, az érintkezést a
holtakkal. Az antropozófiai élet egyik praktikus feladata lesz
az is, hogy a szellemtudomány segítségével egyre inkább hidat
verjen élõk és holtak között.
Hogy jól megértsük egymást, elõször néhány, az élõk és holtak
közötti kölcsönhatásra vonatkozó dologra akarom felhívni a
figyelmet. Egy egészen egyszerû jelenségbõl indulok ki, és
szellemi kutatással ehhez a jelenséghez akarok kapcsolódni.
Töprengõ lelkek a következõt figyelhetik meg magukon, és azt
hiszem, sok olyan lélek van, aki ezt megfigyelte magán; tegyük
fel, hogy valaki élete folyamán gyûlölt egy másik személyt,
vagy talán csak azt kellett bevallania magának, hogy a másik
ellenszenves volt, vagy most is ellenszenves neki. Ha azután az
a személy, akit gyûlölt, vagy aki ellenszenves volt neki,
meghal – azt hiszem, hogy sok lélek ezt magától is tudja -
akkor azt, akit gyûlölt, vagy antipátiát érzett iránta az
életben, tudomásul véve a halálhírt, úgy érzi, hogy már nem
tudja a másik személyt ugyanúgy gyûlölni, nem tud ugyanúgy
ellenszenvet érezni iránta, mint azelõtt. S ha a gyûlölet a
síron túl is tart, akkor finomabb lelkek szégyenlik a síron túl
tartó gyûlöletet, ellenszenvet. Ezt a sok lélekben megtalálható
érzést szellemi látással meg lehet figyelni. A kutatás folyamán
felteheti az ember azt a kérdést, hogy miért szégyenli a lélek
a gyûlöletet, vagy az antipátiát, hiszen senki másnak még csak
nem is jelezte, hogy milyen gyûlölet van benne.
Ha
szellemi látó követi a szellemi világokban azt az embert, aki
átlépte a halál küszöbét, azután rátekint arra a lélekre, aki
itt maradt a földön, akkor kiderül, hogy általában a meghalt
lélek nagyon világosan észleli, világosan érzi a földön élõ
lélek gyûlöletét, ha szabad ezt a képet használni: a halott
látja a gyûlöletet. A szellemi látó egészen pontosan meg tudja
állapítani, hogy a halott látja az ilyen gyûlöletet. De
megfigyelhetjük azt is, hogy hogy az ilyen gyûlölet mit jelent
a halottnak. A gyûlölet a halott szellemi fejlõdésében a jó
szándék akadálya, és ezt összehasonlíthatjuk a külsõ, földi cél
elérésének akadályával. A szellemi világban a halott ott
találja a gyûlöletet, mint a jó, vagy legjobb szándékainak
akadályát. És most megértjük, hogy miért múlik el a lélekben
még a földi életben jogosult gyûlölet is, ha az ember kissé
eltöpreng magában: mert szégyenli magát, amikor a gyûlölt ember
meghal. Ha az ember nem szellemi látó, akkor nem tudja ugyan,
hogy mi történik, der természetes érzésként van beleoltva a
lélekbe, hogy megfigyelik. Érzi: a halott látja a gyûlöletemet,
sõt ez a gyûlölet akadálya a jó szándékainak. – Sok meleg érzés
is van az emberi lélekben; ezek magyarázatát akkor kapjuk meg,
ha felemelkedünk a szellemi világokba és megnézzük azokat a
tényeket, amelyek ezeknek az érzéseknek az alapjai. Mint ahogy
a földön az ember nem óhajtja, hogy bizonyos dolgait külsõleg,
fizikailag megfigyeljék, vagyis ezeket a dolgokat nem
cselekszi, ha tudja, hogy megfigyelik, úgy nem gyûlöli az ember
a halálon túl létezõ embert sem, ha az az érzése, hogy a halott
megfigyeli. A szeretet azonban és a szimpátia is, amelyet a
halott felé küldünk, valóban könnyebbé teszi a halott útját,
eltávolítja elõle az akadályokat. Amit most mondok, hogy ti. a
gyûlölet a túlvilágon akadályokat gördít a halott útjába és a
szeretet eltávolítja elõle az akadályokat, ez nem beavatkozás a
karmába, hiszen itt a Földön is sok olyan dolog történik, amit
nem számítunk bele közvetlenül a karmába. Ha a lábunkat
beleütjük egy kõbe, ezt nem kell mindig a karmába
beleszámítani, legalábbis nem a karma morális részébe. Ugyanígy
nem mond ellent a karmának, hogy a halott megkönnyebbül, ha
szeretet árad feléje a Földrõl, és nem mond ellent a karmának
az sem, ha jó szándékai akadályokba ütköznek.
De
van még valami más is, ami – mondhatnám – erõteljesebben szól a
lelkekhez a holtak és az élõk érintkezésérõl, és ez az, hogy a
holtaknak is szükségük van bizonyos táplálékra. Természetesen
nem olyan táplálékra, mint az embernek a Földön, hanem
szellemi-lelki táplálékra. Mint ahogy tény, hogy nekünk
embereknek a Földön – ha szabad ezt a hasonlatot használnom -
kell, hogy legyenek szántóföldjeink, ahol megérik a termés,
amelybõl fizikailag élünk a Földön, úgy kell, hogy a holtak
lelkeinek is legyenek szántóföldjeik, ahol learathatják azt a
termést, amelyre a halál és az új születés közötti idõben
szükségük van. Amikor a szellemi látó tekintete követi a holt
lelkeket, látja, hogy a holtaknak, az eltávozottaknak az alvó
emberi lelkek a szántóföldjeik. Bizonyos, hogy ez nemcsak
meglepõ, hanem aki ezt elõször látja a szellemi világban, annak
a legnagyobb mértékben megrázó is, hogy a halál és az új
születés között élõ emberi lelkek mintegy odasietnek az alvó
emberi lelkekhez és keresik az alvó emberi lelkekben lévõ
gondolatokat és eszméket, mert ezekkel táplálkoznak, és
szükségük van erre a táplálékra. Amikor ugyanis este elalszunk,
azok az eszmék, gondolatok, amelyek ébrenlétünk alatt
tudatunkon áthaladtak, élni kezdenek, mintegy élõlényekké
válnak. És a halottak lelkei jönnek és részt vesznek ezeknek az
eszméknek az átélésében; úgy érzik, hogy az eszmék látása
táplálja õket. Ha az ember szellemi látó tekintetét a meghalt
emberek felé irányítja, megrázó dolog látni, hogyan jönnek
minden éjszaka az alvó ittmaradottakhoz – ezekhez kell
számítani elsõsorban a vérrokonokat és a barátokat – és mintegy
fel akarnak üdülni, táplálkozni akarnak azokkal a gondolatokkal
és eszmékkel, amelyeket az ittmaradottak alvásukba magukkal
vittek, és lehet, hogy nem találnak semmit, ami számukra
tápláló. Mert alvásunk idején nagy különbség van gondolat
(idea) és gondolat (idea) között. Ha egész nap csak az élet
anyagi dolgaira vonatkozó gondolatokkal foglalkozunk, ha
tekintetünket csak arra irányítjuk, ami a fizikai világban
történik és csak ott végrehajtható, és ha még elalvás elõtt
sincs a szellemi világra vonatkozó gondolatunk, hanem éppen
ellenkezõleg, nem gondolatokkal, hanem másképp visszük át
magunkat a szellemi világokba, akkor nem nyújtunk táplálékot a
halottaknak. – Ismerek olyan vidékeket Európában, ahol a
fiatalokat a fõiskolákon arra nevelik, hogy a szükséges
mennyiségû sörrel szerezzék meg alhatnékjukat. Õk olyan
gondolatokat visznek át, amelyek odaát nem tudnak élni; s ha
ezután jönnek a holtak lelkei, üres mezõkre találnak, úgy
járnak, mint a mi fizikai testünk, amikor a földek
terméketlensége miatt éhinség tör ki. A mi korunkban különösen
sok lelki éhinséget figyelhetünk meg a szellemi világokban,
mert a materialista érzület már nagyon elterjedt. Ma már sok
olyan ember van, aki gyerekes dolognak tartja, hogy a szellemi
világra vonatkozó gondolatokkal foglalkozzék. Ezzel megfosztják
táplálékuktól azokat az embereket, akik haláluk után tõlük
kell, hogy megkapják táplálékukat.
Ennek a ténynek a helyes megértéséhez el kell mondani, hogy a
halál után az ember csak azoknak a gondolataival és ideáival
tud táplálkozni, akikkel valamilyen módon az életben kapcsolata
volt. Azoknak a gondolataival, akikkel semmilyen kapcsolata sem
volt, a halál után nem tud táplálkozni. Amikor ma terjesztjük a
szellemtudományt azért, hogy a lelkekben újra olyan
spirituálisan élõ tartalom legyen, amellyel a halottak
táplálkozni tudnak, akkor valójában nem pusztán az élõkért
dolgozunk, hogy az élõk gondolati, eszmei tartalomhoz jussanak,
hanem megpróbáljuk szívünket, lelkünket a szellemi világ
gondolataival azért telíteni, mert tudjuk, hogy a halottaknak,
akik velünk a Földön kapcsolatban voltak, spirituális életüket
ezekkel az eszmékkel, ezekkel az érzésekkel kell táplálniok.
Úgy érezzük, hogy nemcsak az ún. élõ emberekért dolgozunk. Úgy
dolgozunk, hogy a szellemtudományos munka, az antropozófiai
élet terjesztése a szellemi világokat is szolgálja. Miközben az
élõkhöz, az élõk nappali életéhez is szólunk, szellemi-lelki
kielégítésük révén éjszakai életük számára olyan gondolatokat
(ideákat) terjesztünk, amelyek gazdag táplálékot adnak azoknak
a lelkeknek, akik karmájuknak megfelelõen elõbb halnak meg,
mint mi. És ezért törekszünk arra, hogy ne csak a külsõ közlés
megszokott útján terjesszük a szellemtudományt, vagyis az
antropozófiát, hanem titokban arra is vágyódunk, hogy ezt a
szellemtudományt, vagyis antropozófiát társaságokban
terjesszük, mert értéke van annak, ha a szellemtudománnyal
foglalkozó emberek személyesen, fizikailag, közösségben,
társaságban vannak együtt. Mondottam, hogy a halott csakis
azokból a lelkekbõl merítheti táplálékát, akikkel együtt volt
az életben. Össze akarjuk hozni a lelkeket, hogy a halottak
termõföldje egyre nagyobb legyen. Sok olyan ember, aki a halála
után nem találna termõföldet, mert családja csupa
materialistából áll, megtalálja a maga termõföldjét az
antropozófusok lelkében, mert összehozták õt a
szellemtudománnyal. Ez a mélyebb oka annak, hogy társaságban
dolgozunk, és törõdünk azzal, hogy aki meghal, mielõtt meghal,
megismerkedjék olyan emberekkel, akik még itt a Földön
spirituális dolgokkal foglalkoznak, mert akkor a halott
táplálékot meríthet belõlük alvó állapotukban.
Az
emberiség régi idõszakaiban, amikor még bizonyos vallásos,
spirituális élet hatotta át a lelkeket, a vallásos közösség és
kiváltképpen a vérrokonság volt a halál után a lélek mentsvára.
A vérrokonság ereje azonban lecsökkent és egyre inkább pótolni
kell a spirituális élet ápolásával. Mi is ezzel próbálkozunk.
Ezért az antropozófia megígérheti, hogy új köteléket, új hidat
épít az élõk és holtak között, és ezáltal jelentünk majd
valamit a halottaknak. És ha a szellemi látással már ma is néha
olyan emberekre akadunk a halál és a születés közötti életben,
akiknak az a szerencsétlenségük, hogy volt ismerõseiknek és még
legközelebbi hozzátartozóiknak is kizárólag materialista
gondolataik vannak, akkor felismerjük annak szükségességét,
hogy a földi kultúrát spirituális, szellemi gondolatokkal
hassuk át. Ismertünk – mondjuk – egy nemrég meghalt embert,
amikor még itt élt a Földön, majd a halála után rátalálunk a
szellemi világban. Családtagjait, feleségét, gyermekeit hagyta
itt. Õket is ismertük; külsõ értelemben jó, egymást valóban
szeretõ emberek. És most szellemi látással rátalálunk az apára.
Amikor földi életében hazatért a nehéz munkából, felesége volt
életének "napja". Mivel azonban felesége fejében és szívében
nincsenek spirituális gondolatok, a halott nem tud felesége
lelkébe tekinteni, s ha abban a helyzetben van, hogy egyáltalán
kérdezni tud, azt kérdezi: "Hol van a feleségem?" – Csak
visszatekinteni tud arra az idõre, amikor a Földön együtt volt
vele. Még ha a legjobban keresi, sem tudja megtalálni. Ez
elõfordulhat. Már ma is sok olyan ember van, aki azt hiszi,
hogy a halott valamiféle semmibe távozott, és ezért egyetlen
termékeny gondolattal sem tud rágondolni, csak egészen
materialista gondolkodással. Amikor valaki a halál és az új
születés között a földi élet területére tekint, arra, akirõl
tudja, hogy még lent van a Földön és szerette õt, de
szeretetéhez nem kapcsolódik az a hit, hogy a lélek tovább él a
halál után, akkor a halál utáni életnek éppen abban a
pillanatában, amikor a halott a legnagyobb figyelmét irányítja
az élõre, mert látni akarja az élõt, aki szeretett, akkor
egészen elhal a halott látása. Nem találja meg az élõt, nem tud
kapcsolatba kerülni vele, pedig tudja róla, hogyha lelkében
spirituális gondolatok lennének, vele lehetne. Ez a halottak
gyakori fájdalmas élménye. És így elõfordulhat, – szellemi
látással megfigyelhetjük – hogy valaki meghal és legjobb
szándékainak gátlói az õt körülvevõ gyûlölet-gondolatok, de nem
talál vígaszra azoknak a szeretõ gondolataiban sem, akik a
Földön szerették, mert materializmusuk miatt nem tudja õket
észlelni.
A
szellemi világnak ilyen módon megfigyelhetõ törvényei
feltétlenül érvényesek. Olyannyira érvényesek, ahogy azt egy
eset tanúsítja, amelyhez hasonlót többször sikerült
megfigyelnem. Tanulságos volt megfigyelni, hogy hogyan hatnak a
gyûlölet- vagy antipátia-gondolatok még ott is, ahol nem teljes
tudattal táplálják õket. Meg lehet figyelni azokat a tanítókat,
akiket általában szigorúaknak mondanak, akik nem tudták a még
ifjú tanítványok szeretetét maguk felé fordítani. A tanítványok
gondolatai szinte ártatlan antipátia- és gyûlölet-gondolatok.
Ha egy ilyen tanító meghal, az ember látja, hogy a tanítványok
gondolatai – mert ezek megmaradtak – akadályai a szellemi
világban a tanító jó szándékainak. A gyermek, a fiatal ember
sokszor nem érez kötelezettséget arra, hogy a tanító halála
után ne gyûlölje õt többé, hanem természetes módon maradandóvá
válik benne az érzés, hogy a tanító kínozta õt. Az ilyen
tapasztalások révén sokat tud meg az ember az élõk és holtak
közötti kölcsönhatásról.
Tulajdonképpen csak azt próbáltam Önök elõtt fejtegetni, ami a
szellemtudományos törekvésnek valóban jó eredménye lehet: ez az
ún. felolvasás a halottaknak. Valóban rendkívül nagy
szolgálatot teszünk az elõttünk meghalt emberi lelkeknek azzal,
hogy szellemi dolgokról felolvasunk nekik. Ez éppen az
antropozófiai mozgalomban meg is mutatkozott. A felolvasást úgy
csinálhatjuk, hogy gondolatainkat a halottra irányítjuk és hogy
könnyebben menjen a dolog, megpróbálunk emlékezve rágondolni,
elképzeljük, hogy elõttünk áll vagy ül. Ezt megcsinálhatjuk
több halottal egyszerre. Azután felolvasunk a halottnak, de nem
hangosan, hanem úgy, hogy figyelemmel követjük a gondolatokat,
állandóan õrá gondolva: a halott elõttem áll. Ez a felolvasás a
halottnak. Nem kell, hogy könyvünk legyen, hanem valóban minden
egyes gondolatot jól át kell gondolni; így olvas az ember a
halottaknak. Még az is lehetséges, hogy távolabb állónak is
felolvassunk, – bár ez nehezebb – hogyha közös világnézet
alapján, vagy általában az élet valamely területén a halottal
közös gondolatunk volt, személyes kapcsolatunk volt vele. A
feléje irányított, szeretettel áthatott gondolatok lassanként
felénk fordítják a figyelmét. Így hasznossá válhat, ha távol
állóknak is felolvasunk a haláluk után. A felolvasás bármelyik
idõpontban történhet. Már kérdezték tõlem, hogy melyik a
legalkalmasabb idõpont. Ez teljesen független az idõponttól.
Csak valóban jól át kell gondolni a gondolatokat. Felületes
gondolkodás nem elegendõ. Szórol szóra át kell gondolni az
olvasnivalót, mintha bensõnkben felmondanánk. Akkor a halottak
velünk olvasnak. Nem helyes, ha azt hisszük, hogy az ilyen
felolvasás csak annak hasznos, aki életében közel jutott a
szellemtudományhoz. Ez egyáltalán nem kell, hogy így
legyen.
Egyik barátunk és felesége is nem régen – talán egy éve sincs -
minden éjszaka nyugtalanságot éreztek. Barátunknak, mivel
röviddel azelõtt halt meg az édesapja, rögtön az volt a
véleménye, hogy apja akar valamit, és mint lélek jelentkezett
nála. Miután barátunk tanácskozott velem, kiderült, hogy az
apa, aki életében tudni sem akart a szellemtudományról, a halál
után legélénkebben igényli, hogy megtudjon valamit belõle.
Amikor azután a fiú feleségével együtt a János Evangéliumról
szóló elõadássorozatot, amelyet egyszer Kasselben tartottam, az
apjának felolvasta, az apa lelkét ez teljesen kielégítette, úgy
érezte, hogy kiemelkedett a röviddel a halála után érzett
diszharmóniából. Ez az eset azért figyelemre méltó, mert ez a
lélek egy prédikátor volt. Az emberek elõtt állandóan a saját
vallási álláspontját képviselte, a halál után azonban csak az
elégíthette ki, hogy részt vett a János Evangéliumról szóló
szellemtudományos fejtegetések olvasásában. Így láthatjuk, hogy
akinek segíteni akarunk, akinek halála után szolgálatot akarunk
tenni, annak nem kell okvetlenül antropozófusnak lennie, bár
természetesen, ha az antropozófusnak a halála után felolvasunk,
különösen jó szolgálatot teszünk neki.
Az
ilyen tények fejtegetésével megtanuljuk azt is, hogy miképp
gondolkodjunk az emberi lélekrõl, nem úgy, mint ahogy általában
gondolkodnak róla. Az emberi lelkek ugyanis sokkal
komplikáltabbak, mint általában gondolják. Ami tudatosan
játszódik le, az valóban csak egy kis része az emberi életnek.
A lélek tudat alatti mélységeiben sok minden játszódik le,
amirõl az ember legföljebb csak sejt valamit, de világos
nappali tudatában alig tud róla. A tudat alatti életben gyakran
az ellenkezõje játszódik le annak, amit az ember tudatosan hisz
vagy gondol. Gyakori eset, hogy egy család valamelyik tagja a
szellemtudománnyal kezd foglalkozni. Fivére, vagy az a férfi,
vagy nõ, akivel kapcsolatban van, egyre ellenségesebb a
szellemtudománnyal szemben, sokszor haragos, egyre hangosabb,
egyre dühösebb azért, mert férje, fivére vagy felesége a
szellemtudománnyal foglakozik. Az ilyen családban nagy
ellenszenv fejlõdik ki a szellemtudománnyal szemben, úgy hogy
némely ember nehézségei éppen abból adódnak, hogy jó barátai
vagy rokonai gyakran haragosak, dühösek a szellemtudományra. Ha
azután megvizsgálja az ember ezt a haragvó lelket, sokszor arra
jön rá, hogy az ilyen lélek tudat alatti mélységeiben a
legintenzívebben vágyik a szellemtudományra. Néha az ilyen
lélekben erõsebben él a vágy a szellemtudomány után, mint
abban, aki a szellemtudományos összejövetelek buzgó látogatója.
A halál azoban megfosztja leplétõl a tudatalattiságot, a halál
sajátságos módon egyenlíti ki az ilyen dolgokat. Az életben
gyakran fordul elõ, hogy valaki elámítja magát arra
vonatkozóan, ami a tudat alatt él benne és valóban vannak olyan
emberek, akik tulajdonképpen erõsen vágyódnak a
szellemtudományra, de elámítják magukat. Amikor háborognak a
szellemtudomány ellen, elbódítják vágyukat és megtévesztik
önmagukat. A halál után azonban a vágy annál erõsebben lép fel.
És sokszor éppen azokban, akik az életben ellenségesek voltak a
szellemtudománnyal szemben, a halál után a leghevesebb vágy
keletkezik bennük a szellemtudomány után. Ezért ne mulasszuk el
a felolvasást éppen azoknak a halottaknak, akik az életben
küzdöttek a szellemtudomány ellen! Ezzel talán a legnagyobb
szolgálatot teszik nekik.
Mindezzel kapcsolatban igen gyakran kérdezik: Hogyan tudhatja
az ember, hogy a halott valóban oda tud hallgatni arra, amit
felolvasunk? Szellemi látás nélkül ezt nehéz megtudni, bár
amikor az ember foglalkozik a halottra-emlékezéssel, lassanként
meglepi az az érzés, hogy a halott odafigyel. Ezt csak akkor
nem érzi az ember, ha figyelmetlen és nem veszi észre azt a
sajátos melegséget, amely a felolvasás közben jön létre.
Valóban el lehet sajátítani ezt az érzést. Ha erre nem vagyunk
képesek, akkor – ezt el kell mondani – érvényes a szellemi
világgal szembeni magatartásra nézve az a szabály, amelyet
ebben az esetben is alkalmazni kell. Ezt a szabályt sokszor
kell tekintetbe venni: ha felolvasunk a halottnak, mindenképpen
használunk neki, feltéve, hogy hall bennünket. Ha nem hall
bennünket, akkor elõször is teljesítettük kötelességünket, és
talán elérjük, hogy mégis meghall bennünket; mindenképpen
nyereségünk azonban, hogy olyan gondolatokkal és eszmékkel
telítjük magunkat, amelyek bizonyosan táplálékul szolgálnak a
halottaknak az elõbb említett módon. Tehát semmiképpen sem vész
el semmi! A gyakorlat azt mutatja, hogy a felolvasottak
észlelése valóban hihetetlenül elterjedt a halottak között, és
nagy szolgálatot tehetünk azoknak, akiknek ilyen módon
felolvassuk azt, ami a mai szellemi bölcsességbõl erre a célra
felhasználható.
Így
remélhetjük, hogy a szellemtudomány elterjed a világban, a
válaszfal élõk és holtak között egyre kisebb lesz. És bármilyen
paradoxul hangzik is, a szellemtudománynak szép, nagyszerû
sikere lesz, ha az emberek tudni fogják – a gyakorlatból fogják
tudni, nemcsak elméletileg – hogyha az ember átment az ún.
halálon, ez tulajdonképpen csak az átélés megváltozása, de
továbbra is együtt vagyunk a holtakkal, sõt részeltethetjük
õket abban, amiben mi magunk részt veszünk a fizikai életben.
Helytelenül képzeljük el a halál és az újabb születés közötti
életet, ha azt kérdezzük, hogy minek kell a halottaknak
felolvasni. Nem tudják-e saját szemlélõdésük alapján azt, amit
itt a Földön felolvasunk nekik, nem tudják-e azt sokkal jobban?
Csak az kérdez ilyet, aki nem képes megítélni, hogy mit tudhat
meg az ember a szellemi világban. A fizikai világban is élhet
az ember anélkül, hogy a fizikai világbeli tudásnak a
birtokában lenne. És nem képes ezt vagy azt megítélni, ha nem
szerzi meg a fizikai világbeli tudást. Az állatok velünk együtt
élnek a fizikai világban és mégsem tudják azt róla, amit mi
emberek. Hogy egy halott a szellemi világban él, az még nem
jelenti azt, hogy meg is tud valamit a szellemi világról, annak
ellenére, hogy szemlélni tudja. Amit a szellemtudományból
szerzünk, azt mint tudást csak a Földön szerezhetjük meg,
csakis a Földön, a szellemi világban nem. Ezért a halott a
szellemi világbeli lényekrõl csak azok által tudhat, akik maguk
a Földön szerzik meg a szellemi lényekre vonatkozó tudást. A
szellemi világ fontos titka, hogy az ember benne élhet,
szemlélheti, de a szellemi világra vonatkozó szükséges tudást a
Földön kell megszereznie.
Most kedves barátaim, a szellemi világokról kell elmondani
valamit, amirõl az embernek nincs helyes elképzelése. Errõl
majd néhány vonatkozásban a továbbiakban is beszélek, a holnapi
elõadásban ezt bõvebbe kifejtem. Amikor az ember a halál és az
újabb születés között a szellemi világban él, vágya úgy irányul
a fizikai világunk felé, mint ahogy itt a fizikai ember
bizonyos módon vágyódik a szellemi világ felé. A halál és az
újabb születés között az ember szükségképpen azt várja a Földön
élõ emberektõl, hogy innen a Földrõl megmutassák,
felragyogtassák azt, amit csak a Földön lehet megszerezni.
Valóban nem hiába teremtették meg a világ spirituális létében a
Földet. Életre keltették, hogy létrejõjjön az, ami csak a
Földön lehetséges. A szellemi világra vonatkozó tudás, amely
túlterjed azon, hogy látjuk, bámuljuk a szellemi világot, csak
a Földön lehetséges. Elõbb azt mondottam, hogy a szellemi
világok szellemi lényei nem tudják olvasni könyveinket, most
pedig azt kell mondanom, hogy a bennünk élõ szellemi megismerés
ugyanaz a szellemi lények számára és a mi számunkra is a halál
után, mint a könyv a Földön élõ ember számára. A fizikai ember
a könyvbõl tud meg valamit a világról. Csakhogy a halottak
könyvei – mi magunk – élnek. Érezzük át ezeknek a szavaknak a
jelentõségét: nekünk kell megadni a halottak számára az
olvasnivalót! A mi könyveink egy bizonyos vonatkozásban
türelmesek, nem képesek arra, hogy pl. a betûket, miközben
olvassuk õket, papírjaikba elnyeljék. Mi emberek gyakran úgy
vonjuk meg a halottaktól az olvasmányt, hogy csak azzal
telítjük magunkat, ami valóban láthatatlan a szellemi
világokban: a materiális gondolatokkal. Ezt meg kellett
mondanom, mert sokszor merül fel az a kérdés, hogy a halottak
nem tudják-e maguk is azt, amit nekik adni tudunk. Nem
tudhatják, mert szellemtudományt csak a Földön lehet létrehozni
és a Földrõl kell felvinni a szellemi világokba.
Ha
az ember maga lép a szellemi világokba és már kissé tapasztalta
az ottani életet, egészen más körülményeket él át, mint itt a
fizikai életben a Földön. Ezért rendkívül nehéz emberi
szavakkal és emberi gondolatokkal behozni világunkba a szellemi
világok körülményeit. Látjuk, – hogy csak valamit ragadjak ki -
ha most egy lényrõl, egy meghalt emberi lényrõl beszélhetnénk,
akivel együtt sikerült néhány dolgot kikutatni a szellemi
világban, hogy ennek a léleknek sajátságos értesülése volt
Leonardo da Vincirõl, a festõrõl, vagyis inkább arról, hogy
milyen volt a híres milánói kép. Ha az ember egy ilyen lélekkel
közösen vizsgál meg egy szellemi tényt, ez a lélek esetleg
olyasmire mutat rá, amiket talán puszta szellemi látással nem
találna meg az ember az Akasha-krónikában. Az az emberi lélek
azonban, aki a szellemi világban van, rá tud mutatni az ilyen
szellemi tényekre, de csak akkor, ha a földi embernek érzéke
van ahhoz, amire a lélek fel akarja hívni a figyelmet. S ekkor
sajátságos dolog derül ki. Tegyük fel, hogy egy ilyen lélekkel
együtt azt kutatjuk, hogy Leonardo milyen módon dolgozott híres
képn, az Utolsó vacsorán Milánóban. A mai képen alig láthatni
többet, mint néhány színfoltot, de az Akasha-krónikában meg
lehet figyelni Leonardot festõtevékenysége közben, meg lehet
figyelni a képet, amilyen volt, bár ez sem könnyû. Ha az ember
úgy csinálja a dolgot, hogy együtt kutat egy olyan testetlen
lélekkel, akinek kapcsolata van Leonardo da Vincivel és
festészetével, akkor látja azt, amit ez a lélek megmutat neki.
Az a lélek például, akirõl beszéltem, érzékeltette, hogy
tulajdonképpen milyen volt a Krisztus-arc és a Júdás-arc a
képen. De az ember észreveszi, hogy mindezt nem mutatná meg, ha
abban a pillanatban, amikor mutatja, nem költöznék a megértés a
Földön élõ kutató lelkébe. Erre a megértésre a szellemi
világbeli léleknek szüksége van. És a halott lélek csak abban a
pillanatban tanulja meg megérteni azt, amit egyébként csak lát,
amikor az élõ emberi lélek általa taníttatja magát. Ezért az a
lélek, akivel együtt tudott meg az ember olyasvalamit, amit
csak így lehet megtudni, azt mondja (a kifejezés szimbolikus):
idehoztál a képhez – ezt mondja a lélek az élõnek, ezt mutatja
neki az élõ ember kívánsága – és most érzem a vágyat, hogy
veled együtt nézzem a képet. Így szól a halott lélek és azután
sok mindenfélét élünk át, de elérkezik a pillanat, amikor a
halott lélek vagy hirtelen eltûnik, vagy azt mondja, most
távoznia kell. Az éppen elmondott esetben például a halott
lélek azt mondta: Leonardo da Vinci lelke eddig jóindulatúan
nézett felénk, de most már nem akarja, hogy tovább
kutassunk.
Ezzel a szellemi életre vonatkozóan valami nagyon fontosat
írtam le. A fizikai életben mindig tudjuk, hogy mit látunk,
mindig tudjuk, hogy látjuk ezt vagy azt, a rózsát, az asztalt;
a szellemi világban ugyanígy mindig tudjuk: ez vagy az a lény
ránk néz. Az ember áthalad a szellemi világokon és mindig az az
érzése: most ezek a lények néznek téged. A fizikai világban az
ember tudja, hogy észlelõ módon jár a világban; a szellemi
világban viszont az az élményünk van, hogy most ez, majd az a
lény néz téged. Az ember úgy érzi, hogy folytonosan
tekinteteknek van kitéve és ezek rábírják arra, hogy valamilyen
tett végrehajtását határozza el. Amikor az ember tudja, hogy
most jóindulattal, vagy most nem jóindulatúan néznek rád, hogy
cselekedj, vagy ne cselekedj valamit, akkor ehhez igazodva
cselekszik, vagy nem cselekszik. Mint ahogy egy virág után
nyúlunk, mert láttuk és tetszik nekünk, úgy cselekszünk valamit
a szellemi világban is, mert ezt valamely lény örömmel,
jóindulatúan nézi, vagy nem cselekszünk, mert nem bírjuk ki a
szellemi lénynek a tettre irányított tekintetét. Ezt az
alkalmazkodó képességet mindenképpen el kell sajátítanunk. Ott
az az érzésünk, hogy látnak bennünket, mint ahogy itt az az
érzésünk, hogy mi látunk. Bizonyos módon ott passzív az, ami
itt aktív, ott viszont aktív az, ami itt passzív. Ebbõl
láthatjuk, hogyha a szellemi világra vonatkozó leírásokat
helyesen akarjuk felfogni, egész más fogalmakat kell
elsajátítanunk. Ezért majd megértik, milyen nehéz mindennapi
emberi szavakba önteni a szellemi világok leírását, amit olyan
szívesen adna meg az ember. Megértik majd, hogy sok mindenre
vonatkozóan mennyire szükséges a megértés kellõ elõkészítésének
megteremtése.
Még
csak egy dologra akarom felhívni a figyelmet. Felmerülhet a
kérdés: Miért írja le a szellemtudományos irodalom olyan
általánosságban azt, ami közvetlenül a halál után a szellemi
világban, a kamalokában történik, és miért mond olyan keveset a
szellemi látással észlelt egyes dolgokról? Könnyen azt hihetné
valaki, hogy az egyes lényt, egy bizonyos halottat könnyebb a
halál utáni életében megfigyelni, mint azt, ami általános. Ez
azonban nem így van. Hogy hogyan áll ez a dolog, azt legjobban
egy hasonlattal jelezhetem. A helyes fejlettségû szellemi
látónak könnyebb az általános körülményeket áttekinteni, -
például az emberi lélek útját a halálon át, ahogy a kamalokán
keresztül felérkezik a devachánba – mint az egyes lélek
valamelyik egyes élményét. A fizikai világban is könnyebb
megismerni azt, ami a nagy égi mozgások hatására történik, és
nehezebb azt megismerni, ami bizonyos módon szabálytalanabb a
nagy égi mozgásokhoz képest. Mindegyikünk könnyen meg tudja
elõre mondani, hogy holnap reggel a Nap felkel és este
lenyugszik. Ezt kb. mindenki tudja, de hogy milyen idõ lesz,
azt már nem fogják olyan pontosan tudni. Így van ez a szellemi
látással is. Az égitestek általános mozgására vonatkozó tudás
összehasonlítható azoknak a viszonyoknak az ismeretével,
amelyek általában a szellemi világokra vonatkozó írásokban
szerepelnek. Ezeket tudja meg legelõször a szellemi látó tudat.
És mindig számítani lehet arra, hogy az események általában úgy
zajlanak le. Az egyes események azonban a halál és az újabb
születés közötti életben olyanok, mint az idõjárási viszonyok
itt a Földön, amelyek szintén törvényszerûek, de nehezebb
megismerni õket a Földön, mert nem lehet tudni mindenütt, hogy
milyen idõ van másutt. Ez így van. Nehéz itt tudni, hogy milyen
idõ van Berlinben, de nem nehéz tudni, hogy milyen ott a Nap
vagy a Hold állása. Mivel nehezebb az egyes életet halál utáni
útján követni, mint az emberi lélek általános útját, ezért
ahhoz, hogy az ember az egyes életet kövesse, speciális
fejlettségû szellemi látó képesség kell. A helyes úton az ember
elõször az általános körülményekre vonatkozó tudást szerzi meg
és utoljára – feltéve, hogy ez iskolázással történik – szerzi
meg azt, ami a legkönnyebbnek látszik. Lehetséges, hogy az
ember már hosszú ideje helyesen látja a kamalokát és a
devachánt, és rendkívül nehéz, hogy megnézze a zsebében levõ
saját óráját. A fizikai világ dolgait megnézni a legnehezebb az
iskolázott szellemi látó számára.
A
magasabb világok megismerése tehát a földi megismerés
fordítottja. Tévedés ezen a területen azért van, mert létezik
még a természetes szellemi látás, és ez a látás bizonytalan,
többféle tévedésnek van kitéve, és lehet, hogy már hosszú ideje
múködik anélkül, hogy észlelné azokat az általános
körülményeket, amelyeket a szellemtudomány ír le, és amelyeknek
az észlelése az iskolázott szellemi látásnak könnyebb.
Ezek azok a dolgok, amelyeket a szellemi világokról Önöknek el
akartam mondani. Holnap folytatjuk és némiképp el is mélyítjük
fejtegetéseinket.
(Fordította: Mesterházi Zsuzsa, 1996)
|