A szabadság filozófiája

II. FEJEZET

Mi készteti az embert tudományos megismerésre

Az emberi természet egyik mélyen gyökerező jellemvonását fejezi ki ezekkel a szavakkal Goethe. Az ember nem egységesen organizált lény. Mindig többet kíván, mint amennyit a világ önként ad neki. Szükségleteket kaptunk a természettől; ezek között vannak olyanok, amelyek kielégítését a természet saját tevékenységünkre bízza. Sok mindent kapunk, de még többet kívánunk. Úgy tűnik, mintha elégedetlenségre születtünk volna. És elégedetlenségünknek csak egyik speciális megnyil­vánulási formája a megismerési vágy. Ha egy fa ágait egyszer nyugalomban, máskor mozgásban látjuk, nem elégszünk meg ezzel a megfigyeléssel, hanem azt kérdezzük, miért látjuk a fát egyszer nyugalomban, máskor mozgásban. A természet jelenségei minden pillanatban egész sereg kérdést tesznek fel nekünk. Minden jelenség új feladat elé állít, minden élmény új rejtély. Ha a tojásból az anyaállathoz hasonló lényt látunk kikelni, keressük a hasonlóság okát. Ha megfigyeljük, hogy va­lamely élőlény a tökéletesedés egy fokáig növekszik és fejlődik, keressük ennek a tapasztalásnak a feltételeit. Sehol sem elégszünk meg azzal, amit a természet érzékszerveink elé tár, mindenütt a tények magyarázatát keressük.

Az a többlet, amelyet a dolgokban keresünk, azon felül ami bennük közvetlenül adva van szá­munkra, egész lényünket két részre osztja, tudatára ébredünk a köztünk és a világ között fennálló ellentétnek. Önálló lényként állunk szemben a világgal. Az univerzum ebben a két ellentétes foga­lomban jelenik meg számunkra: én és világ.

Ezt a válaszfalat állítjuk magunk és a világ közé, mihelyt a tudat felvillan bennünk. De azért nem veszítjük el soha azt az érzést sem, hogy mégis a világhoz tartozunk, hogy van valamilyen kö­telék, amely összeköt vele, hogy nem az univerzumon kívül, hanem azon belül élő lények vagyunk.

Ez az érzés hozza létre azt a törekvést, hogy az ellentétet áthidaljuk. És ez vezérli végső fokon az emberiség minden szellemi törekvését. A szellemi élet története a világ és a köztünk lévő egység állandó keresése. A vallást, a művészetet, a tudományt egyaránt ez a cél vezérli. A vallásos hívő az Istentől kapott kinyilatkoztatásban keresi a világ rejtélyeinek a megoldását, amelyeket a jelenségek világával elégedetlen énje állít elé. A művész arra törekszik, hogy az anyagba formálja bele az én­jében élő eszméket és ezáltal hozza összhangba a benne élőt a külvilággal. Őt sem elégíti ki a jelen­ségek világa és igyekszik beleformálni azt a többletet, amelyet énje ezen a világon túlterjedve ma­gában hord. A gondolkodó a jelenségek törvényeit keresi és gondolkodásával igyekszik behatolni abba, amit megfigyelésével tapasztal. Csak ha a világ tartalmát gondolati tartalmunkká tettük, találjuk meg újra az összefüggést, amelyből mi magunk oldottuk ki magunkat. Látni fogjuk, hogy ez a cél csak úgy érhető el, ha a tudományos kutató feladatát sokkal mélyebben értelmezzük, mint ahogyan ez általában történik. Az egész itt ismertetett helyzet mint világtörténelmi jelenség mutat­kozik meg az egységes világfelfogás, a monizmus és a két-világ-teória, a dualizmus ellentétében. A dualizmusnak csak az énnek és a világnak az emberi tudat által létrehozott szétválasztására irányítja tekintetét. Egész törekvése tehetetlen harc az ellentétek áthidalásáért, amelyeket hol szellemnek és anyagnak, hol szubjektumnak és objektumnak, hol gondolkodásnak és jelenségnek nevez. Érzi, hogy kell lennie valamilyen hídnak a két világ között, de képtelen megtalálni azt. Amennyiben az ember magát mint „ént” éli át, ezt az „ént” csakis a szellem oldalára képzelheti; és amennyiben ez­zel az énnel szembeállítja a világot, ehhez a világhoz az érzékszervek számára adott észleleti, mate­riális világot kell számítania. Ezzel az ember saját magát is beleállítja a szellem és anyag ellentété­be. Ezt annál is inkább meg kell tennie, mert saját teste is a materiális világhoz tartozik. Az „én” tehát a szellemhez tartozik, mint annak egy része; az érzékszervekkel észlelhető materiális dolgok és folyamatok pedig a „világhoz”. Az embernek tehát a szellemre és anyagra vonatkozó valamennyi rejtélyt meg kell találnia a saját maga mivoltának a rejtélyében. A monizmus csakis az egységre irányítja tekintetét és a fennálló ellentéteket igyekszik tagadni vagy elmosni. A két szemlélet egyike sem ad kielégítő választ, mert nem felel meg a tényeknek. A dualizmus a szellemet (ént) és anyagot (világot) két alapvetően különböző valaminek tekinti, ezért nem érti, hogyan tud a kettő egymásra hatni, hogyan tudhatja a szellem, mi történik az anyagban, ha annak sajátos természete teljesen ide­gen tőle? És hogyan tud ilyen körülmények között hatni rá úgy, hogy szándékai tettekké formálód­janak. A legelmésebb és legképtelenebb hipotéziseket állították fel, hogy megoldják ezt a kérdést. De a monizmussal kapcsolatban sem sokkal jobb a helyzet. A monizmus háromféleképpen igyeke­zett eddig segíteni magán: vagy tagadja a szellemet és materializmussá lesz; vagy tagadja a matériát és a spiritualizmusban keresi mindennek az alapját; vagy pedig kijelenti, hogy mivel már a világ legegyszerűbb lényében is elválaszthatatlanul ott van szellem és anyag, nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberben is megtaláljuk ezt a két létformát, amelyek sehol sincsenek egymástól kü­lönválasztva.

A materializmus sohasem tudja kielégítően megmagyarázni a világot, mert minden magyará­zatra irányuló kísérletnek azzal kell kezdődnie, hogy gondolatokat alkotunk a világ jelenségeiről. Így a materializmus is azzal kezdi, hogy gondolatot alkot az anyagról vagy anyagi folyamatokról. Ezzel máris a tények két különböző területével áll szemben: a materiális világgal és az arra vonat­kozó gondolattal. Utóbbit úgy akarja megérteni, hogy pusztán materiális folyamatnak fogja fel. Azt hiszi, hogy a gondolkodás az agyban valahogy úgy jön létre, mint az emésztés az állati szervekben; nemcsak mechanikus és organikus működést tulajdonít az anyagnak, hanem képesnek tartja arra is, hogy bizonyos feltételek mellett gondolkodni is tudjon. Megfeledkezik arról, hogy ezzel a problé­mát csupán más területre tolja át. Önmaga helyett az anyagnak tulajdonítja a gondolkodás képessé­gét és ezzel már visszatért kiindulási pontjához. Mert hogy jön az anyag ahhoz, hogy saját mivoltán gondolkozzék? Miért nem elégszik meg egyszerűen magával, miért nem fogadja el létét úgy, ahogy van? A materialista elfordította tekintetét a határozott szubjektumtól, vagyis a saját énünktől és va­lamilyen határozatlan, ködös területre siklott. Itt ugyanaz a rejtély fogadja. A materialista szemlélet nem tudja megoldani a problémát, csak odébb tolja.

És mi a helyzet a spiritualista szemlélettel? Az igazi spiritualista tagadja az anyag önálló létét, és azt csak a szellem produktumának tekinti. De zsákutcába kerül, ha szemléletével saját emberi mivoltának a rejtélyét akarja megoldani. A szellemi oldalra helyezett énnel közvetlenül szemben áll a fizikai világ. Úgy tűnik, hogy ez a fizikai világ szellemi úton nem közelíthető meg, materiális fo­lyamatok segítségével kell az észnek észlelnie és átélnie. Ha az én csakis szellemi lénynek tekinti magát, ilyen materiális folyamatokat viszont nem talál magában. Amit szellemileg feldolgoz magá­ban, abban az érzékelhető világ soha sincs benne. Úgy tűnik, az énnek be kell ismernie, hogy a vi­lág el van zárva előle, ha nem kerül vele nem-szellemi kapcsolatba. Ugyanez a helyzet, ha cselek­vésre kerül a sor, mert szándékainkat materiális anyagok és erők segítségével kell valóra váltanunk. Rá vagyunk tehát utalva a külvilágra. A legtúlzóbb spiritualista, vagy ha úgy akarjuk, abszolút idea­lizmusa miatt a legtúlzóbb spiritualitást képviselő gondolkodó: Johann Gottlieb Fichte, az egész világépítményt az „én”-ből akarja levezetni. Sikerült is a világról valamilyen nagyszerű gondolat­képet alkotnia, ebből azonban minden tapasztalati tartalom hiányzik. A spiritualista éppoly kevéssé hagyhatja figyelmen kívül az anyagi világot, mint a materialista a szellemet.

Ha megismerésünket az „én”-re irányítjuk, mindenekelőtt azt észleljük, hogy az „én” az eszme­világ gondolati kialakításán dolgozik. Ezért a spiritualista világnézet annak a kísértésnek van kité­ve, hogy az ember mivoltát szemlélve a szellemből csakis ezt az eszmevilágot ismerje el. Ilyen mó­don a spiritualizmus egyoldalú idealizmussá válik. Nem jut el odáig, hogy az eszmevilágon keresz­tül keresse a szellemi világot, hanem magát az eszmevilágot tartja szellemi világnak. Ez azután arra indítja, hogy szemléletével mintegy megigézetten álljon meg magának az „én”-nek a működési te­rületén belül.

Sajátságos fajtája az idealizmusnak Friedrich Alb. Lange felfogása, ahogy azt a sokat olvasott „A materializmus története” („Geschichte des Materialismus”) című művében kifejti. Elfogadja, hogy a materializmusnak igaza van, amikor a világ összes jelenségeit, gondolkodásunkat is beleért­ve, anyagi folyamatok produktumának tartja; csakhogy viszont maga az anyag és annak folyamatai is gondolkodásunk produktumai. „Érzékeink csak a dolgok hatásait adják, de nem adnak hű képet azokról, még kevésbé adják magukat a dolgokat. Ezekhez a puszta hatásokhoz tartoznak azonban maguk az érzékek is, beleértve az agyat és az abban gondolt molekuláris rezgéseket.” Ez azt jelenti, hogy gondolkodásunkat anyagi folyamatok hozzák létre, az anyagi folyamatokat viszont az „én” gondolkodása. Lange filozófiája így nem egyéb, mint a derék Münchhausen fogalmakba átültetett története, aki saját hajánál fogva emeli magát a levegőbe.

A monizmus harmadik formája az, amely már a legegyszerűbb megjelenési formában (atom) egyesítve látja az anyagot és szellemet. De ezzel sem érünk el egyebet, mint hogy más színtérre helyezzük a kérdést, amely voltaképpen saját tudatunkban keletkezik. Mert mi késztetné az egysze­rű megjelenési formát arra, hogy kétféleképpen nyilvánuljon meg, ha egyszer felbonthatatlan egy­ség.

Mindezekkel a nézetekkel szemben hangsúlyozunk kell, hogy az alapvető ellentét először a mi saját tudatunkban jelentkezik. Mi magunk oldjuk el magunkat a természettől és állítjuk szembe „én”-ünket a „világ”-gal. Klasszikusan mondja ezt ki Goethe „Die Natur” című értekezésében, még ha kifejezésmódja az első pillanatban egészen tudománytalannak látszik is. „Benne élünk (a termé­szetben), mégis idegenek vagyunk számára. Szakadatlanul beszél velünk és nem árulja el titkát.” De ennek a fordítottját is ismeri Goethe: „Minden ember benne él és ő mindnyájukban.”

Amilyen igaz, hogy elidegenedtünk a természettől, éppoly igaz, hogy érezzük: benne vagyunk, hozzá tartozunk. Csak az ő saját működése lehet az, amely bennünk is él. Újból vissza kell talál­nunk hozzá. Egyszerű meggondolással találjuk meg az utat. Elszakadtunk ugyan a természettől, de azért kell valaminek lenni a saját lényünkben, amit magunkkal hoztunk belőle. Ezt a bennünk lévő természeti valamit kell megkeresnünk, akkor újra megtaláljuk az összefüggést is. Ez az amit a dua­lizmus elmulaszt. Az ember belső világát a természettől teljesen idegen szellemiségnek tartja, azu­tán igyekszik ezt összehozni a természettel. Nem csoda, ha nem találja meg az összekötő kapcsot. Csak akkor találhatjuk meg a természetet rajtunk kívül, ha előbb magunkban megismerjük. Ami azonos bennünk a természettel, az lesz a vezetőnk. Ezzel ki is jelöltük az utat. Nem folytatunk spe­kulációkat a természet és szellem kölcsönhatásáról, hanem megpróbálunk leszállni saját lényünk mélységeibe, hogy ott találjunk rá azokra az elemekre, amelyeket a természettől eltávolodva átmen­tettünk magunkba.

Saját mivoltunk megismerése kell, hogy megoldja a rejtélyt. El kell jutnunk arra a pontra, ahol azt mondhatjuk: itt már nem csak „én”-ek vagyunk, itt van valami, ami több mint az „én”.

Tudom, lesznek akik fejtegetéseim elolvasása után azt mondják majd, hogy azok nem felelnek meg a „tudomány mai állásának”. Erre csak azt válaszolhatom, hogy eddig nem is akartam semmi­féle tudományos eredménnyel foglalkozni, hanem egyszerűen le akartam írni, amit saját tudatában mindenki átél. Hogy e közben könyvembe egyes olyan mondatok is kerültek, amelyek a tudat és a világ összebékítési kísérleteire vonatkoznak, ez csak azért történt, hogy a tulajdonképpeni tényeket érthetőbbé tegyék. Ezért nem is helyeztem súlyt arra, hogy az egyes kifejezéseket, mint „én”, „szel­lem”, „világ”, „természet” stb. olyan pontosan használjam, mint ahogy az a pszichológiában és filo­zófiában szokásos. A mindennapi tudat nem ismeri a tudomány éles megkülönböztetéseit, mi vi­szont eddig csak a mindennapi tények megállapításaival foglalkoztunk. Nem az érdekel bennünket, hogy a tudomány eddig hogyan értelmezte a tudatot, hanem hogy óráról órára miképpen éli át ma­gát.