III. FEJEZET
A
gondolkodás a világ megértésének szolgálatában
Ha
megfigyelem, hogy egy meglökött biliárdgolyó hogyan adja át
mozgását egy másik golyónak, a megfigyelt folyamat menetét nem
befolyásolom. A második golyó mozgási irányát és sebességét az
első mozgási iránya és sebessége határozza meg. Amíg csak
megfigyelő vagyok, a második golyó mozgásáról csak akkor tudok
valamit mondani, ha ez a mozgás már bekövetkezett. Más a
helyzet, ha megfigyelésem tartalmáról gondolkodni kezdek.
Gondolkodásom célja, hagy a folyamatról fogalmakat alkossak. A
rugalmas golyó fogalmát kapcsolatba hozom a mechanika más
fogalmaival, egyben mérlegelésem körébe vonom az esettel
kapcsolatban jelentkező speciális körülményeket. A
közreműködésem nélkül lejátszódó folyamathoz tehát egy másik
folyamatot fűzök, amely a fogalmi szférában játszódik le. Ez az
utóbbi tőlem függ. Ez kitűnik abból, hogy megelégedhetem a
megfigyeléssel és lemondhatok a fogalmak megkereséséről, ha ezt
nem tartom szükségesnek. De ha szükségesnek tartom, akkor nem
nyugszom addig, amíg a golyó, a rugalmasság, a mozgás, a lökés,
a sebesség stb. fogalmát olyan kapcsolatba nem hozom egymással,
amely a megfigyelt folyamattal bizonyos meghatározott
viszonyban van. Amilyen biztos tehát, hogy a folyamat tőlem
függetlenül megy végbe, éppoly biztos az is, hogy a fogalmi
folyamat nem játszódhatik le közreműködésem nélkül.
Hogy ez a tevékenységem önálló mivoltomból fakad-e vagy igazuk
van a modern fiziológusok- nak, akik azt mondják, hogy nem
gondolkodhatunk úgy ahogy akarunk, hanem úgy kell
gondolkodnunk, ahogy azt a tudatunkba éppen jelenlévő
gondolatok és gondolatkapcsolások megszabják (Ziehen „Leitfaden
der physiologischen Psychologie”, Jena, 1893. 171. old.),
későbbi fejtegetésünk tárgya lesz. Egyelőre csak azt a tényt
szögezzük le, hogy kényszerítve érezzük magunkat arra, hogy a
közreműködésünk nélkül adott dolgokhoz és folyamatokhoz olyan
fogalmakat és fogalmi kapcsolásokat keressünk, amelyek azokkal
bizonyos vonatkozásban vannak. Azt a kérdést, hogy ez a
tevékenység valójában a mi tevékenységünk-e vagy pedig
valamilyen változhatatlan szükségszerűségnek engedve hajtjuk
végre, tegyük egyelőre félre. Kétségtelen, hogy első ránézésre
saját tevékenységünknek látszik. Pontosan tudjuk, hogy a
dolgokkal együtt nem kapjuk meg azok fogalmát is. Hogy én magam
vagyok-e, aki itt cselekszik, az lehet látszat; a közvetlen
megfigyelés mindenesetre így látja. A kérdés már most az, mit
nyerünk azzal, hogy egy folyamathoz hozzákapcsoljuk annak
fogalmi korrelátumát?
Alapvetően másképp látom valamely folyamat részeinek egymáshoz
való viszonyát mielőtt, és miután megtaláltam a megfelelő
fogalmakat. A puszta megfigyeléssel követhetem a folyamat egyes
részeinek egymásutánját; azok összefüggését azonban nem
érthetem meg a fogalmak segítsége nélkül. Látom az első
biliárdgolyót bizonyos irányban és bizonyos sebességgel mozogni
a másik felé; meg kell várnom a golyók összeütközését, és ezt
megint csak a szememmel követhetem. Tegyük fel, hogy valaki az
ütközés pillanatában eltakarja előlem azt a területet, amelyen
a folyamat lejátszódik, akkor ha csak megfigyelem a dolgot -
nem tudom meg, mi történik azután. Más a helyzet, ha még az
eltakarás előtt megtaláltam a körülmények konstellációjának
megfelelő fogalmakat. Ebben az esetben akkor is meg tudom
mondani mi történik, ha a megfigyelés lehetősége megszűnik.
Valamely folyamat vagy dolog, amelyet csak megfigyelünk,
önmagában semmit sem közöl a más folyamatokkal vagy dolgokkal
való összefüggéséről. Ez az összefüggés csak akkor lesz
világos, ha a megfigyeléshez a gondolkodás is társul.
Megfigyelésből és gondolkodásból indulunk ki
minden tudatos szellemi törekvésünknél. Szellemünknek ezen a
két pillérén alapul a közönséges emberi értelem tevékenysége,
csakúgy, mint a legbonyolultabb tudományos kutatás. A
filozófusok különböző alapvető ellentétekből indulnak ki: eszme
és valóság, szubjektum és objektum, jelenség és magánvaló,
(Ding an sich), én és nem-én, eszme és akarat, fogalom és
matéria, erő és anyag, tudatos és nem-tudatos. Könnyen
kimutatható azonban, hogy mindezeket az ellentéteket meg kell
hogy előzze a megfigyelés és gondolkodás
ellentéte, amely az ember számára a legfontosabb.
Bármilyen elvet akarunk is felállítani: vagy megfigyelésünkre
kell hivatkoznunk, vagy a bárki által követhető világos
gondolat formájában kell azt közölnünk. Ha a filozófus beszélni
akar princípiumairól, a fogalmi formát, tehát a gondolkodást
kell használnia. Ezzel közvetve elismeri, hogy tevékenységénél
már feltételezi a gondolkodást. Hogy a gondolkodás a főeleme-e
a világfejlődésnek vagy valami más, arról itt még nem
beszélünk. Egy azonban biztos, hogy a filozófus semmilyen
tudást sem szerezhet a világról, gondolkodás nélkül.
Elképzelhető éppen, hogy a világ jelenségeinek a létrejöttében
a gondolkodásnak mellékes szerepe van; de hogy az azokról
alkotott bármilyen nézet létrejöttében főszerepet játszik, az
biztos.
Ami
mármost a megfigyelést illeti, organizációnk olyan, hogy
szükségünk van a megfigyelésre. A lóról alkotott gondolatunk és
a ló mint objektum két különböző valami, ami számunkra külön-
külön jelenik meg. És ezt az objektumot csak a megfigyeléssel
közelíthetjük meg. Ha a lóra csak rábámulunk, ezzel még nem
szerezhetünk fogalmat róla; ugyanúgy puszta gondolkodással sem
tudunk megfelelő észleleti tárgyat létrehozni.
A
megfigyelés időben meg is előzi a gondolkodást. Mert hiszen a
gondolkodásról is előbb megfigyeléssel kell tudomást
szereznünk. Lényegében a megfigyelés leírása volt az is, amit e
fejezet elején elmondtunk, hogy miként gyullad fel a
gondolkodás egy folyamaton és terjed túl a közreműködése
nélkül adottakon. Megfigyelésünkkel vesszük észre mindazt, ami
élményeink körébe lép. Az érzetek, észleletek, szemléletek,
érzések, akarati aktusok, álom- és fantáziaképek, képzetek,
fogalmak, eszmék, illúziók, hallucinációk tartalmához egyaránt
megfigyelés útján jutunk.
A
gondolkodás azonban, mint megfigyelési objektum, lényegesen
különbözik minden mástól. Egy asztal vagy fa megfigyelése
megtörténik, mihelyt ezek a dolgok élményeim látókörében
megjelennek. De amit ezekről a dolgokról gondolok, azt nem
figyelem meg egyidejűleg. Megfigyelem az asztalt, gondolkodom
az asztalról, de gondolatomat nem figyelem meg ugyanabban a
pillanatban. Saját tevékenységemen kívüli pontra kell előbb
helyezkednem, ha az asztal megfigyelése mellett a róla való
gondolkodásomat is meg akarom figyelni. Mert a dolgok és
folyamatok megfigyelése és a róluk való gondolkodás mindennapos
életem menetéhez tartozó állapotok, a gondolkodás megfigyelése
viszont kivételes állapot. Ezt a körülményt megfelelőképpen
tekintetbe kell vennünk, ha arról van szó, hogy a
gondolkodásnak minden más megfigyelési tartalomhoz való
viszonyát meghatározzuk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a
gondolkodásra irányított megfigyelésben olyan eljárást
alkalmazunk, amely a világ minden más jelenségének a
szemlélésénél természetes állapot, amely azonban ennek a
természetes állapot folyamán a gondolkodásra nézve nem
következik be.
Valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy amit a gondolkodásról
mondtam, érvényes az érzésre és a többi szellemi tevékenységre
is. Ha például örömöt érzek, az is egy tárgyon gyullad fel és
bár megfigyelem a tárgyat, az öröm érzését azonban nem. Ez az
ellenvetés azonban tévedésen alapszik. Az öröm egyáltalán nem
viszonylik úgy a tárgyához, mint a gondolkodás alkotta fogalom.
A leghatározottabban tudom, hogy valaminek a fogalmát saját
tevékenységemmel alkotom meg, míg az örömöt valamely tárgy
hasonló módon hozza létre bennem, mint például a leeső kő azt a
változást, amelyet előidéz azon a tárgyon, amelyre esik. A
megfigyelés számára az öröm ugyanolyan módon adott, mint az azt
előidéző folyamat. A fogalomra vonatkozólag ez nem így van.
Feltehetem a kérdést, miért hozza létre bennem egy bizonyos
folyamat az öröm érzését? Viszont egyáltalán nem kérdezhetem,
miért hozza létre bennem valamely folyamat a fogalmak bizonyos
együttesét? Ennek egyszerűen nem lenne értelme. Ha gondolkodom
egy folyamatról, egyáltalán nem egy engem érő hatásról van szó.
Semmit sem tudhatok meg magamról abból a tényből, hogy ismerem
az ablaktáblába dobott kő által előidézett és megfigyelt
változásnak megfelelő fogalmakat. De igenis megtudhatok
valamit magamról, ha ismerem azt az érzést, amelyet bizonyos
folyamat ébreszt bennem. Ha megfigyelésem tárgyáról azt mondom:
ez egy rózsa, ezzel magamról semmit sem mondtam. Ha azonban
ugyanerről a rózsáról azt mondom: örömet érzek a láttára, akkor
nemcsak a rózsát jellemeztem, hanem magamat is a rózsához való
viszonyomban.
Nem
lehet tehát szó arról, hogy a gondolkodás ugyanúgy viszonylik a
megfigyeléshez, mint az érzés. És ugyanez könnyen kimutatható
az emberi szellem többi tevékenységével kapcsolatban is. A
gondolkodással ellentétben ezek mind az egyéb megfigyelt
tárgyak és folyamatok sorába tartoznak. A gondolkodás sajátos
természete éppen az, hogy olyan tevékenység, amely csakis a
megfigyelt tárgyra irányul és nem a gondolkodó személyre. Ez
már abból is látszik, hogy valamilyen tárgyra vonatkozó
gondolatainkat másképpen juttatjuk kifejezésre, mint
érzéseinket vagy akaratunkat. Ha látok egy tárgyat és
felismerem, hogy az egy asztal, általában nem azt mondom:
gondolkodom egy asztalról, hanem: ez egy asztal. Ezzel szemben
azt mondom: örülök az asztalnak. Az első esetben egyáltalán nem
tartom fontosnak kifejezni, hogy kapcsolatba kerültem az
asztallal. A második esetben viszont éppen erről a
kapcsolatról van szó. Ha azt mondom: gondolkodom az asztalról,
már a fent jellemzett kivételes állapotba helyezkedem, amikor
is megfigyelésem tárgyává teszek valamit, ami szellemi
tevékenységünkben mindig bennfoglaltatik ugyan, de nem mint
megfigyelési objektum.
A
gondolkodás sajátos természetéhez tartozik, hogy a gondolkodó
megfeledkezik a gondolkodásról, miközben végzi. Nem a
gondolkodás folyamata foglalkoztatja, hanem a gondolkodás
tárgya, amelyet megfigyel.
A
gondolkodásra vonatkozó első megfigyelési eredményünk tehát az,
hogy mindennapi szellemi életünk nem megfigyelt eleme.
Annak, hogy a gondolkodást mindennapi szellemi életünkben nem
figyeljük meg, az az oka, hogy saját tevékenységünkön alapszik.
Amit nem én magam hozok létre, az mint tárgy jelenik meg
megfigyelésem területén. Szemben találom magamat vele, mint
valamivel, ami nélkülem jött létre. Egyszerűen elém kerül;
gondolkodásom folyamatának előfeltételeként kell vennem.
Miközben a tárgyról gondolkodom, azzal foglalkozom, tekintetem
arra irányul. Ez a tevékenység éppen a gondolkodó szemlélődés.
Nem tevékenységemre, hanem annak objektumára irányul a
figyelmem. Más szavakkal: gondolkodásom közben nem
gondolkodásomra figyelek, amelyet én hozok létre, hanem a
gondolkodás objektumára, amelyet nem én hozok létre.
Ugyanebben a helyzetben vagyok, ha a kivételes állapotot hozom
létre és magáról a gondolkodásomról gondolkodom. Jelenbeli
gondolkodásomat sohasem tudom megfigyelni, csak a
gondolatmenetemről szerzett tapasztalataimat tehetem utólag
gondolkodásom objektumává. Ha jelenbeli gondolkodásomat akarnám
megfigyelni, ketté kellene szakítanom magamat: egy valakire aki
gondolkodik, és egy másikra, aki ezt a gondolkodást
megfigyeli. Ezt nem tudom megtenni. Csak két különálló aktusban
hajthatom ezt végre. A megfigyelendő gondolkodás sohasem azonos
azzal, amely megfigyelés közben tevékenykedik. Hogy e célból
saját korábbi gondolkodásomat figyelem- e meg, vagy más
gondolatmenetét követem, vagy valamely elképzelt
gondolatmenetet tételezek fel, mint a fenti esetben a
biliárdgolyók mozgásával kapcsolatban, az nem lényeges.
Két
dolog nem fér össze egymással: a tevékeny létrehozás és a
szemlélődő szembenállás vele. Ez már Mózes első könyvéből is
kitűnt. A hat teremtési napon Isten megteremti a világot és
csak amikor az már itt van, van meg a lehetősége arra, hogy
megszemlélje: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala,
imé igen jó.” Így van ez gondolkodásunkkal is. Már meg kell
lennie ahhoz, hogy megfigyelhessük.
Annak, hogy folyamatban lévő gondolkodásunkat lehetetlen
megfigyelnünk, ugyanaz az oka, mint annak, hogy a gondolkodási
folyamatot minden más folyamatnál közvetlenebbül és intimebben
ismerhetjük meg. Éppen mert mi magunk hozzuk létre, ismerjük
lefolyásának jellegzetességét, és a módot, ahogy maga a
történés lejátszódik. Amit az egyéb megfigyelési területeken
csak közvetve találhatunk meg, nevezetesen az egyes tárgyak
objektív, megfelelő összefüggését és egymáshoz való viszonyát,
azt a gondolkodásban egészen közvetlenül „tudjuk”. Nem tudom
minden további nélkül, miért követi megfigyelésemben a
mennydörgés a villámlást de hogy gondolkodásom a mennydörgés
fogalmát miért köti össze a villámláséval, ezt a két
fogalom tartalmából közvetlenül tudom. Az természetesen most
nem érdekes, hogy helyes fogalmaim vannak-e a villámlásról és
mennydörgésről. De fogalmaim összefüggése világos és ezt maguk
a fogalmak teszik azzá.
A
gondolkodás folyamatának ez az áttekinthető világossága
független a gondolkodás fiziológiai alapjaira vonatkozó
ismeretünktől. A gondolkodásról itt abban az értelemben
beszélek, amilyennek azt szellemi tevékenységünk
megfigyelésének eredményeképpen látjuk. Ebből a szempontból
egyáltalán nem jön számításba, hogy agyam materiális folyamata
hogyan indít meg vagy befolyásol egy másik folyamatot, miközben
egy gondolkodási műveletet végzek. Gondolkodásomban nem azt
figyelem meg, hogy agyamnak melyik folyamata köti össze a
villámlás fogalmát a mennydörgésével hanem azt, ami arra
késztet, hogy a két fogalmat bizonyos kapcsolatba hozzam.
Megfigyelésem azt mutatja, hogy gondolataim kapcsolódására
vonatkozóan semmi máshoz nem igazodhatom, mint gondolataim
tartalmához, nem pedig agyam materiális folyamataihoz. Egy, a
miénknél kevésbé materiális kor számára ez a megjegyzés
teljesen felesleges volna. Jelenleg azonban, amikor vannak
olyanok, akik azt hiszik, hogy ha tudják mi az anyag, azt is
tudni fogják, hogy az anyag hogyan gondolkodik, mégis ki kell
jelentenünk, hogy beszélhetünk a gondolkodásról anélkül, hogy
mindjárt összeütközésbe kerülnénk az agyfiziológiával. Ma
nagyon sok embernek nehéz a gondolkodás fogalmát a maga
tisztaságában felfogni. Ha valaki Cabanis tételét
állítja szembe azzal, amit itt a gondolkodásról kifejtettem és
azt mondja: „Az agy gondolatokat választ ki, mint ahogy a máj
epét, a nyálmirigy nyálat stb”, az egyszerűen nem tudja miről
beszélek. Szeretné a gondolkodást ugyanúgy pusztán a
megfigyelés segítségével megtalálni, mint ahogy azt a világ más
dolgainál tesszük. Így azonban nem találhatja meg, mert a
gondolkodás — ahogy kimutattam — éppen ezen a területen kivonja
magát a szokványos megfigyelés alól. Aki nem tudja legyőzni a
materializmust, annak nincs meg a képessége ahhoz, hogy
előidézze magában az említett kivételes állapotot, amely
tudatossá teszi számára azt, ami minden más szellemi
tevékenység közben tudattalan marad. Aki jóakarat hiányában
nem helyezkedik erre az álláspontra, annak éppúgy nem
beszélhetünk a gondolkodásról, mint a vaknak a színekről. Csak
ne higgye, hogy mi a fiziológiai folyamatokat tartjuk
gondolkodásnak. Az ilyen ember nem a gondolkodást magyarázza
meg, mivel azt egyáltalán nem látja a maga mivoltában.
Minden normális organizáltságú embernek azonban, ha van benne
jóakarat, megvan a képessége a gondolkodás megfigyelésére és
ez összes megfigyelései közül a legfontosabb. Mert olyasmit
figyel meg, amit ő maga hoz létre; nem valamilyen idegen
tárggyal áll szemben, hanem saját tevékenységével. Tudja,
hogyan keletkezik az, amit megfigyel. Átlátja a viszonylatokat
és vonatkozásokat. Ezzel biztos pontot talál, amelyből
kiindulva jogos reménnyel keresheti a világ többi jelenségének
a magyarázatát.
Ilyen biztos ponthoz gondolt jutni az újabb filozófia
megalapítója Renatus Cartesius (Descartes), amikor az egész
emberi tudás alaptételévé tette, hogy „Gondolkodom, tehát
vagyok”. Minden más jelenség vagy esemény megvan nélkülem
is. De nem tudom róla, hogy valóság, káprázat vagy álom-e? Csak
egyről tudok feltétlen biztossággal, mert én magam hozom létre,
és ez a gondolkodásom. lehet, hogy gondolkodásomnak még más
eredete is van, lehet, hogy Istentől ered vagy máshonnan; de
abban biztos vagyok, hogy itt azáltal van, hogy én magam hozom
létre. Cartesius nem volt jogosult más értelmezést adni
tételének. Csak azt állíthatta, hogy a világtartalmon belül
gondolkodásomban, mint legsajátabb tevékenységemben ragadom meg
magamat. Hogy a hozzáfüggesztett „tehát vagyok” mit
jelent, afölött sok vita folyt. Értelme azonban csak egy
feltétel mellett lehet. A legegyszerűbb állítás, amelyet
valamiről tehetünk az, hogy van, hogy létezik. Hogy ezt
a létet azután közelebbről hogyan határozzuk meg, azt nem
tudhatjuk még abban a pillanatban, amikor valami élményeink
látókörébe lép. Minden dolgot előbb a többihez való viszonyában
kell megvizsgálnunk, hogy meghatározhassuk milyen értelemben
beszélhetünk róla, mint létezőről. Valamely átélt folyamat
lehet bizonyos számú észlelet összessége, de lehet álom vagy
hallucináció stb. is. Röviden: nem tudom megmondani, milyen
értelemben létezik. Ezt magából a folyamatból nem tudhatom meg,
csak ha más dolgokhoz való viszonyában szemlélem. De ekkor sem
tudhatok meg többet, mint hogy milyen viszonyban áll
ezekkel a dolgokkal Keresésemmel csak akkor jutok biztos
talajra, ha olyan objektumot találok, amelynél létének értelmét
belőle magából meríthetem. Ez az objektum azonban én magam
vagyok, amikor gondolkodom, mert létemnek a gondolkodó
tevékenység meghatározott, önmagán nyugvó tartalmát adom.
Innen most már kiindulhatok és feltehetem a kérdést, vajon a
többi jelenségek ugyanilyen értelemben léteznek-e, vagy más
értelemben léteznek?
Ha
az ember a gondolkodást teszi megfigyelése tárgyává, a világ
többi megfigyelt tartalmához hozzátesz valamit, ami különben
elkerüli a figyelmét; a megfigyelési módon magán azonban nem
változtat. Csak a megfigyelési objektumok, de nem a
megfigyelési módszerek számát növeli. Miközben az egyéb
jelenségeket figyeljük meg, a világ történései közé -
amelyekhez most magát a megfigyelést is számítom — egy olyan
folyamat kerül, amelyet nem veszünk észre. Van tehát vala- mi,
ami minden más történéstől különbözik, és amit a többi mellett
nem veszünk figyelembe. Ha azonban gondolkodásomat figyelem
meg, akkor nincs ilyen figyelembe nem vett elem. Mert ami most
a háttérben lebeg, az maga megint csak a gondolkodás. A
megfigyelt dolog qualitative azonos a reá irányuló
tevékenységgel. És ez megint egyik jellegzetes tulajdonsága a
gondolkodásnak. Ha a gondolkodást tesszük megfigyelésünk
tárgyává, nem kényszerülünk arra, hogy valamilyen tőle
qualitative különböző elemet vegyünk segítségül, hanem
ugyanabban az elemben maradhatunk.
Ha
valamely közreműködésem nélkül adott dologról gondolkodni
kezdek, túlmegyek a megfigyelésen. Mármost kérdés: mi jogosít
fel erre? Miért nem hagyom a dolgot egyszerűen csak hatni
magamra? Milyen módon lehetséges, hogy gondolkodásom
kapcsolatba kerül a dologgal? Ezeket a kérdéseket fel kell
tennie mindenkinek, aki saját gondolkodási folyamatairól
gondolkodik. De feleslegesekké válnak ezek a kérdések, mihelyt
magáról a gondolkodásról gondolkodunk. Mert ilyenkor a
gondolkodáshoz nem fűzünk semmi tőle idegent, tehát nem is kell
a hozzáfűzés jogosultságát igazolnunk. Schelling azt
mondja: „A természetet megismerni annyit jelent, mint
megteremteni.” Aki a merész természetfilozófus szavait szó
szerint veszi, egész életére lemondhat minden
természetmegismerésről. Mert a természet megvan és ahhoz, hogy
másodszor megteremtsük, meg kell ismernünk keletkezésének
princípiumait. A természet számára, amelyet csak most akarnánk
megteremteni, a már meglévő természet létének feltételeit
kellene ellesnünk. Ez az ellesés azonban — amelynek a teremtést
meg kellene előznie — a természet megismerése lenne még akkor
is, ha a teremtésre azután már nem is kerülne sor. Csak egy
még nem létező természetet teremthetnénk anélkül, hogy
előzőleg már ne ismertük volna meg.
Ami
a természetre vonatkozóan lehetetlen: teremteni a megismerés
előtt, azt a gondolkodásra vonatkozóan megtesszük. Ha
gondolkodásunkkal várni akarnánk, amíg előbb megismerjük, akkor
sohasem jutnánk a gondolkodáshoz. Először bátran el kell
kezdenünk gondolkodni, hogy azután a saját magunk által
létrehozott gondolkodást megfigyeljük és így annak
megismeréséhez jussunk. A gondolkodás megfigyelésének az
objektumát előbb mi magunk teremtjük meg. Minden más objektum
létéről a mi közreműködésünk nélkül történik gondoskodás.
Előfordulhat, hogy valaki ezzel a tételemmel: előbb
gondolkodnunk kell ahhoz, hogy a gondolkodást megfigyelhessük,
szembeállítja és azonos érvényűnek tartja azt, hogy: az
emésztéssel sem várhatunk addig, amíg az emésztés folyamatát
megfigyeltük. Ez hasonló lenne ahhoz az ellenvetéshez, amelyet
Pascal hozott fel Cartesius-szal szemben; Pascal szerint úgy is
mondhatná az ember: sétálni megyek, tehát vagyok. Egész biztos,
hogy bátran el kell kezdenem emészteni is, mielőtt az emésztés
fiziológiai folyamatát tanulmányoznám, de ezt a gondolkodás
szemléletével csak akkor lehetne összehasonlítani, ha az
emésztést utólag enni és emészteni akarnám, nem gondolkodva
szemlélni. Nem ok nélkül van, hogy az emésztés nem lehet az
emésztés tárgya, a gondolkodás viszont lehet a gondolkodás
tárgya.
Kétségtelen tehát, hogy a gondolkodásban a világtörténés egy
csücskét ragadjuk meg, ahol jelen kell lennünk ahhoz, hogy
létrejöjjön valami. És éppen ez a lényeges. A dolgok azért
olyan rejtélyesek számunkra, mert nem veszünk részt
létrejöttükben. Egyszerűen vannak. A gondolkodásról azonban
tudom, hogyan jön létre. Ezért nincs biztosabb kiindulópont a
világ összes jelenségeinek a szemléléséhez, mint a
gondolkodás.
Még
egy, a gondolkodás területén uralkodó, nagyon elterjedt
tévedésről szeretnék beszélni. Azt szokták mondani: a
gondolkodás, mint olyan, sehol sem adott. Az a gondolkodás,
amely a tapasztaláson alapuló megfigyeléseinket összekapcsolja
és a fogalmak hálójával szövi át, egyáltalán nem ugyanaz a
gondolkodás, mint amelyet utólag különválasztunk a megfigyelt
tárgyaktól és szemlélődésünk tárgyává teszünk. Amit előbb nem
tudatosan szövünk a dolgokba, egészen más, mint amit később
tudatosan oldunk ki.
Aki
így következtet, nem fogja fel, hogy ilyen módon egyáltalán nem
lehet kibújni a gondolkodásból. Egyáltalán nem tudok kijutni a
gondolkodásból, ha a gondolkodást szemlélni akarom. A
tudatosítás előtti gondolkodás és a tudatosítás utáni
gondolkodás megkülönböztetésénél nem szabad elfelejteni, hogy
ez a megkülönböztetés egészen külsőséges valami, aminek magához
a dologhoz semmi köze. Nem teszek mássá valamit azzal, hogy
gondolkodva szemlélem. Elképzelhetem, hogy egy másfajta
érzékszervekkel és másképpen működő intelligenciával bíró
lénynek egész más képzete lehet a lóról mint nekem, de nem
képzelhetem el, hogy saját gondolkodásom megváltozik attól,
hogy megfigyelem. Én magam figyelem meg, amit én magam hozok
létre. Nem arról van itt szó, hogy milyen az én gondolkodásom
egy más intelligencia számára, hanem hogy milyen az én
számomra. Mindenesetre az én gondolkodásom képe egy
másik intelligenciában nem lehet valóságosabb, mint a magam
által alkotott kép. Csak ha nem én magam lennék a gondolkodó
lény, hanem úgy kerülne elém a gondolkodás, mint valamilyen
másfajta lény tevékenysége, akkor mondhatnám, hogy megvan ugyan
a határozott képem a gondolkodásról, de hogy ennek a lénynek a
gondolkodása valójában milyen, azt nem tudhatom.
Egyelőre azonban semmi sem késztet arra, hogy saját
gondolkodásomat valamilyen más szempontból nézzem. Hiszen az
egész világot a gondolkodás segítségével szemlélem. Miért
tennék kivételt éppen saját gondolkodásommal?
Ezért jogosultnak látom, hogy világszemléletemben a
gondolkodásból induljak ki. Amikor Archimedes az emelőt
feltalálta, úgy hitte, hogy ennek segítségével az egész
kozmoszt ki tudná emelni a sarkaiból, ha csak egyetlen pontot
is találna, ahol készülékét felállíthatná. Olyasmire volt
szüksége, ami önmagát hordozza, ami nem másra támaszkodik. A
gondolkodás olyan princípium, amely saját maga által létezik.
Innen kiindulva kell megkísérelnünk a világ megértését. A
gondolkodást magával a gondolkodással tudjuk megérteni. A
kérdés csak az, hogy a gondolkodással még mást is meg tudunk-e
ragadni.
Eddig a gondolkodásról beszéltem anélkül, hogy ennek a
hordozójáról, az emberi tudatról beszéltem volna. Korunk
legtöbb filozófusa ellenvetésül azt fogja mondani, hogy a
tudatnak meg kell lennie a gondolkodás előtt. Ezért a tudatból
kell kiindulni, nem a gondolkodásból. Nincs gondolkodás tudat
nélkül. — Erre azt kell válaszolnom, hogy ha a gondolkodás és
tudat viszonyát meg akarom ismerni, gondolkodnom kell róla.
Ezzel már feltételezem a gondolkodást. Erre megint az lehet a
felelet: ha a filozófus akarja megérteni a tudatot,
akkor gondolkodnia kell; ennyiben feltételezi a gondolkodást; a
mindennapi élet menetében azonban a gondolkodás a tudatban
keletkezik, tehát feltételezi a tudatot, a gondolkodást. Ha ezt
a választ a világ teremtőjének adnánk, aki a gondolkodást
akarja megteremteni, kétségtelenül helyes lenne. Természetes,
hogy nem lehet a gondolkodást megteremteni anélkül, hogy előbb
ne legyen meg a tudat. A filozófus számára azonban nem a világ
teremtése, hanem annak a megértése a fontos. Ezért nem is a
világ teremtéséhez, hanem a megértéséhez kell a
kiindulópontokat keresnie. Egész különösnek találom, ha a
filozófus szemére vetik, hogy elsősorban princípiumai
helyességével törődik és nem rögtön a dolgokkal, amelyeket
megérteni akar. A világ teremtőjének mindenekelőtt azt kell
tudnia, hogyan talál megfelelő hordozót a gondolkodás számára;
a filozófusnak azonban biztos alapot kell keresnie, ahonnan
kiindulva a már meglévőt megértheti. Mit használ nekünk, ha a
tudatból indulunk ki és azt a gondolkodó szemlélettel
vizsgáljuk, ha előzőleg semmit sem tudunk arról, hogy lehet-e
egyáltalán gondolkodó szemlélettel valamit megtudnunk a
dolgokról.
Először a gondolkodást kell egész semlegesen szemlélnünk,
tekintet nélkül a gondolkodó szubjektumra, vagy a gondolkodás
objektumára. Mert hiszen szubjektum és objektum már a
gondolkodás által alkotott fogalmak. Nem tagadható, hogy
mielőtt bármi mást megérthetnénk, a gondolkodást kell
megértenünk. Aki ezt tagadja, az nem veszi figyelembe, hogy
mint ember a teremtésnek nem első, hanem utolsó láncszeme.
Ezért, ha a világot fogalmak útján akarjuk megmagyarázni, nem
indulhatunk ki létünknek időben első elemeiből, hanem abból,
ami hozzánk legközelebb van, ami a legintimebben adott. Nem
ugorhatunk egyszerre a világ kezdetére, hogy ott kezdjük el
szemlélődésünket, hanem a jelen pillanatból kell kiindulnunk
és vizsgálnunk, hogy a későbbiből fel tudunk-e emelkedni a
korábbihoz. Amíg a geológia a Föld jelenlegi állapotát költött
fejlődési folyamatokkal magyarázta, sötétben tapogatózott. Csak
akkor jutott biztos talajra, amikor a Földön jelenleg is még
lejátszódó folyamatokat kezdte vizsgálni és ezekből
következtetett az elmúltakra. Amíg a filozófia minden
lehetséges princípiumot feltételez, mint: atom, mozgás, anyag,
akarat, tudattalan, a levegőben lebeg. A filozófus csak akkor
érhet célhoz, ha az abszolút végsőt tekinti elsőnek. Ez az
abszolút végső azonban, amelyhez a világfejlődés eljutott: a
gondolkodás.
Vannak akik azt mondják, hogy azt mégsem tudjuk biztonsággal
megállapítani, hogy gondolkodásunk önmagában véve helyes-e
vagy sem. Ilyen értelemben tehát a kiindulópont mindenképpen
kétséges marad. Ez semmivel sem értelmesebb, mintha az iránt
lenne kétsége valakinek, hogy egy fa, mint olyan, helyes-e vagy
sem. A gondolkodás: tény. És egy tény helyességéről vagy
helytelenségéről beszélni értelmetlenség. Legfeljebb a
gondolkodás alkalmazásának helyessége felől lehetnek
kétségeim, mint ahogy kételkedhetem abban, hogy valamely fa
anyaga alkalmas-e egy szerszám készítésére. Ennek a könyvnek
éppen az a feladata, hogy kimutassa, mennyiben helyes vagy
helytelen a gondolkodásnak a világra való alkalmazása.
Megértem, ha valaki kételkedik abban, hogy a gondolkodással
megtudhatunk valamit a világról; de érthetetlen számomra, ha
valaki a gondolkodásnak, mint olyannak, a helyességében
kételkedik.
Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az előbbi
fejtegetésekben rámutattam arra, hogy a gondolkodás és a többi
lelki tevékenység között fennálló jelentős különbség tény,
amely a valóban elfogulatlan megfigyelésből következik. Aki
nem törekszik erre az elfogulatlan megfigyelésre, az könnyen
tehet ilyen ellenvetéseket: ha a rózsáról gondolkodom, ebben is
csak „énemnek” a rózsához való viszonya fejeződik ki éppúgy,
mint amikor a rózsa szépségét érzem. A gondolkodásnál ugyanúgy
valamilyen viszonyba kerül „énem” a tárggyal mint amikor érzek
vagy észlelek. Aki ezt az ellenvetést teszi, nem gondolja meg,
hogy csak a gondolkodás tevékenységében tudja magát az
„én” a cselekvés minden vonatkozásában egynek a cselekvővel.
Semmilyen más lelki tevékenységnél nincs ez maradéktalanul
így. Az öröm érzésénél például finomabb megfigyeléssel nagyon
jól megkülönböztethetjük, mennyiben vesz részt tevékenyen az
„én” és mennyiben passzív, amikor is az öröm az „én” számára
egyszerűen csak jelentkezik. És így van ez a többi lelki
tevékenységgel is. Csak nem szabad összetévesztenünk azt, hogy
„gondolati képeink” vannak azzal, hogy gondolatokat
gondolkodva dolgozunk fel. Gondolati képek álomszerűen
merülhetnek fel a lélekben, mint határozatlan sugallatok. Ez
azonban nem gondolkodás. — Természetesen azt mondhatná
itt valaki: ha így értelmezzük a gondolkodást, akkor az az
akaratot is magában foglalja, és így nemcsak a gondolkodással
van dolgunk, hanem a gondolkodás akarásával is. Ez azonban csak
arra jogosítana fel, hogy azt mondjuk: az igazi gondolkodást
mindig akarni kell. Csakhogy ennek a gondolkodás fentiekben
megadott jellemzéséhez semmi köze sincs. Mert ha a
gondolkodásnak, mivolta szerint, szükségszerűen
akartnak kell is lennie, a lényeges az, hogy semmi se
legyen akart, ami ha megtörténik, az „én” számára ne tűnne
maradéktalanul a saját, általa áttekinthető tevékenységének.
Sőt azt kell mondanunk, hogy éppen a gondolkodás itt leírt
mivolta miatt mutatkozik a gondolkodás akarattal
teljességgel áthatottnak. Aki nem sajnálja a fáradságot, hogy
áttekintse mindazt, ami a gondolkodás megítélésénél számításba
jön, annak rá kell jönnie, hogy ennek a lelki tevékenységnek
valóban az a sajátsága van, amelyről beszéltünk.
Valaki, akit mint gondolkodót nagyra becsülök, azt az
ellenvetést tette, hogy nem lehet a gondolkodásról úgy
beszélni ahogy ez a könyv teszi, mert amit mint tevékeny
gondolkodást megfigyelni vélünk, az csak látszat. Valójában
egy, a gondolkodás alapját képező, nem-tudatos tevékenység
eredményeit kellene megfigyelnünk. És csak mert ezt a
nem-tudatos tevékenységet nem figyeljük meg, keletkezik az a
tévedés, hogy a megfigyelt gondolkodás önmaga által van, mint
amikor gyors egymásutánban felvillantott elektromos szikrák
fényéről azt hisszük, hogy mozgást látunk. — Ez az ellenvetés
is csak a tények pontatlan megfigyelésén alapszik. Aki ezt
állítja, nem veszi figyelembe, hogy az „én” maga az, aki a
gondolkodásban benne állva saját tevékenységét
megfigyeli. Az „én”- nek a gondolkodáson kívül kellene állnia,
ha úgy meg lehetne téveszteni, mint a gyors egymásutánban
felvillantott elektromos szikráknál. Sőt inkább azt
mondhatnánk: aki ilyen összehasonlítást tesz, legalább olyan
nagyot téved, mint aki valamilyen mozgásban lévő fényről azt
állítaná, hogy azt azon a helyen ahol megjelenik, ismeretlen
kéz mindig újból meggyújtja. — Aki a gondolkodásban mást akar
látni, mint magában az „én”-ben — annak áttekinthető
tevékenységeként — létrehozott valamit, annak előbb ez előtt
az egyszerű megfigyelés adta tény előtt be kell hunynia a
szemét, hogy azután valamilyen hipotetikus tevékenységet
helyezzen a gondolkodás mögé. Aki ezt nem teszi, annak fel kell
ismernie, hogy mindaz, amit így „hozzágondol” a gondolkodáshoz,
csak elviszi a gondolkodás mivoltától. Az elfogulatlan
megfigyelésből következik, hogy semmit sem adhatunk hozzá a
gondolkodás mivoltához, ami magában a gondolkodásban nem volna
már megtalálható. Semmit sem tudhatunk meg arról, hogy min
alapszik a gondolkodás, ha elhagyjuk a gondolkodás
területét.
|