IV. FEJEZET
A
világ mint észlelet
A
gondolkodás által fogalmak és eszmék keletkeznek.
Hogy mi egy fogalom, az szavakkal nem fejezhető ki. A szavak
csak felhívhatják figyelmünket arra, hogy fogalmaink vannak. Ha
valaki meglát egy fát, gondolkodása reagál megfigyelésére, a
tárgyhoz egy eszmei korrelátumot fűz és a tárgyat és eszmei
korrelátumot összetartozónak tekinti. Ha a tárgy eltűnik
megfigyelése területéről, csak annak eszmei korrelátuma marad
vissza. Ez az utóbbi a tárgy fogalma. Minél több
tapasztalattal rendelkezünk, annál több fogalmunk van. A
fogalmak azonban egyáltalán nem élnek külön- külön, hanem egy
törvényszerű egésszé tevődnek össze. Az „organizmus” fogalma
például kapcsolódik a „törvényszerű fejlődés, növekedés,, stb.
fogalmához. Más egyes dolgokról alkotott fogalmak teljesen
egybeesnek. Az oroszlánokról alkotott minden fogalmunk az
„oroszlán” általános fogalmában egyesül. Ilyen módon az egyes
fogalmak zárt fogalomrendszerré tevődnek össze, amelyben
mindegyiknek megvan a maga megfelelő helye. Az eszmék
minőségileg nem különböznek a fogalmaktól; csak tartalmasabb,
átfogóbb, telítettebb fogalmak. — Hangsúlyozottan fel kell
hívnom itt a figyelmet arra, hogy kiindulópontként a
gondolkodást jelöltem meg és nem a fogalmakat és
eszméket, amelyek csak a gondolkodás útján nyerhetők.
Ezeknek már előfeltétele a gondolkodás. Ezért amit a
gondolkodás önmagán alapuló, semmi által meg nem határozott
természetéről mondtam, nem vihető át egyszerűen a fogalmakra.
(Ezt azért jegyzem itt meg nyomatékkal, mert ebben tér el
felfogásom Hegelétől, aki a fogalmat teszi meg elsőnek és
eredendőnek.)
A
fogalom nincs adva a megfigyeléssel. Ez már abból a
körülményből is kitűnik, hogy a felnövő ember csak lassan és
fokozatosan alkotja meg fogalmait a körülötte lévő tárgyakról.
A fogalmakat az ember fűzi hozzá a megfigyeléshez.
Korunk egyik sokat olvasott filozófusa (Herbert Spencer)
következőképpen írja le azt a szellemi folyamatot, amelyet a
megfigyeléssel kapcsolatban hajtunk végre: „Ha egy szeptemberi
napon séta közben a mezőn néhány lépésnyire tőlünk valamilyen
zörejt hallunk, és az árok partján a zörej irányában a füvet
mozogni látjuk, valószínűleg odamegyünk, hogy megtudjuk mi
idézte elő a zörejt és a mozgást. Közeledésünkre egy fogoly
röppen fel az árokból és ezzel kíváncsiságunk ki is elégült:
megkaptuk, amit a jelenségek magyarázatának nevezünk. Ez a
magyarázat, ha jól megnézzük, a következőkből áll: mivel
életünk során igen sokszor tapasztaltuk, hogy kis tárgyak
nyugalmi helyzetének a megzavarása egy közöttük lévő másik
tárgy mozgása által előidézett kísérőjelenség és mivel ezért az
ilyen zavarások és mozgások közötti kapcsolatokat
általánosítottuk, a mostani zavarásnak is megkapjuk a
magyarázatát, mihelyt megállapítjuk, hogy ez éppen ennek a
kapcsolatnak egyik példája.” — Pontosabban vizsgálva azonban
egész másképp van, mint ahogy azt Spencer leírja. Ha valamilyen
zörejt hallok, először is megkeresem a fogalmat ehhez a
megfigyeléshez. Ez a fogalom vezet csak túl magán a zörejen.
Aki nem gondolkodik tovább, az egyszerűen csak hallja a zörejt
és ezzel meg is elégszik. Ha azonban gondolkodom, tisztában
leszek azzal, hogy a zörejt okozatnak kell felfognom. Előbb
tehát össze kell kötnöm az okozat fogalmát a zörej
észleletével és csak ez indít arra, hogy a dolog megfigyelésén
túl az ok után is kutassak. Az okozat fogalma hívja elő az ok
fogalmát és keresni fogom a zörejt okozó tárgyat, amelyet
azután a fogolyban meg is találok. Az ok és okozatnak ezt a
fogalmát azonban, bármilyen sok megfigyelést teszek is, sohasem
nyerhetem a puszta megfigyelésből. A megfigyelés kikényszeríti
a gondolkodást és csak a gondolkodás vezet ahhoz, hogy az
egyes élményt egy másikhoz kapcsolja.
Ha
a „szigorúan tárgyilagos tudománytól” azt követelik, hogy
tartalmát csakis a megfigyelésből merítse, egyben azt is
követelni kell tőle, hogy minden gondolkodásról mondjon le.
Mert a gondolkodás, természeténél fogva, túlmegy a megfigyelt
dolgokon.
Ezek után térjünk át a gondolkodásról a gondolkodó lényre; mert
ő az, aki a gondolkodást a megfigyeléssel összeköti. Az emberi
tudat az a színtér, ahol a fogalom és megfigyelés találkozik és
egymással összekapcsolódik. Ezzel mindjárt jellemeztük is a
tudatot. Az emberi tudat a közvetítő a gondolkodás és
megfigyelés között. Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, ez
adott a számára; amikor gondolkodik, ő maga tevékeny. A tárgyat
mint objektumot, saját magát mint gondolkodó
szubjektumot szemléli. Mivel gondolkodását a
megfigyelésre irányítja, van tudata az objektumokról; mivel
gondolkodását saját magára irányítja, van tudata önmagáról,
azaz van éntudata. Az emberi tudatnak szükségképpen
egyszersmind éntudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat.
Mert ha a gondolkodás tekintetét a saját tevékenységére
irányítja, akkor a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját
szubjektuma, lesz mint objektum a tárgya.
De
nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás
segítségével tudjuk magunkat szubjektumként meghatározni és az
objektumokkal szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást
soha pusztán szubjektív tevékenységnek felfognunk. A
gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két
fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit. Ha
tehát mint gondolkodó szubjektumok a fogalmat valamely tárgyra
vonatkoztatjuk, nem szabad ezt a vonatkoztatást pusztán
szubjektív valaminek tekintenünk. Nem a szubjektum hozza létre
a vonatkoztatást, hanem a gondolkodás. A szubjektum nem azért
gondolkodik, mert szubjektum; hanem azért érzi magát
szubjektumnak, mert gondolkodni tud. Az a tevékenység tehát,
amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem
pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem
nem objektív, amely a két fogalmon túlemelkedik. Nem lehet azt
mondanom, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez
maga a gondolkodás kegyelméből él. A gondolkodás tehát olyan
elem, amely saját magamon túlvisz és összeköt az objektumokkal.
Ugyanakkor azonban el is választ tőlük, amennyiben mint
szubjektumot szembeállít velük.
Ezen alapszik az ember kettős természete: gondolkodik és ezzel
egységbe foglalja magát és a rajta kívül lévő világot; de
ugyanakkor a gondolkodás segítségével határozza meg magát, mint
a dolgokkal szemben álló individuumot.
A
következőkben fel kell tennünk a kérdést: hogyan kerül a
tudatba a másik elem, amelyről eddig csak mint a megfigyelés
objektumáról beszéltünk és amely a tudatban találkozik a
gondolkodással?
Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, el kell távolítanunk
megfigyelésünk területéről mindent, amit már a gondolkodás
hozott oda. Mert mindenkori tudattartalmunkat a legkülönbözőbb
módon állandóan átszövik a fogalmak.
Képzeljünk el egy olyan lényt, amely tökéletesen kifejlődött
emberi intelligenciával lépne elő a semmiből, és így állna
szemben a világgal. Amit itt észlelne mielőtt gondolkodását
működésbe hozná, az a tiszta megfigyelési tartalom. A világ
összefüggéstelen érzet-objektumok halmaza lenne: színek,
hangok, tapintási, hő, íz, szag érzetek; továbbá kellemes és
kellemetlen érzések. Ez az észlelethalmaz a gondolkodás
nélküli tiszta megfigyelési tartalom. Vele szemben áll a
gondolkodás, készen arra, hogy kifejtse tevékenységét, mihelyt
erre lehetőség adódik. A tapasztalat csakhamar megmutatja, hogy
adódik is. A gondolkodás szálakat tud húzni az egyes
megfigyelési elemek között. Ezekhez az elemekhez bizonyos
fogalmakat kapcsol és ezzel valamilyen viszonyt létesít
köztük. Az előbb már láttuk, hogy a hozzánk hatoló zörejt úgy
kapcsoljuk össze egy másik megfigyeléssel, hogy az előbbit az
utóbbi okozataként határozzuk meg.
Ha
mármost meggondoljuk, hogy a gondolkodás egyáltalán nem fogható
fel szubjektív tevékenységként, akkor azt sem fogjuk hinni,
hogy a gondolkodás által létrehozott kapcsolatok csupán
szubjektív érvényűek.
Következő feladatunk lesz, hogy gondolkodásunk segítségével
megkeressük a fent leírt közvetlenül adott megfigyelési
tartalom és tudatos szubjektumunk között lévő kapcsolatot.
A
szóhasználat bizonytalansága miatt szükségesnek látom tisztázni
olvasóimmal egy szónak a használatát, amelyet a következőkben
alkalmaznom kell. Érzeteink közvetlen objektumait, amelyekről
az előbb beszéltünk, amennyiben ezekről a tudatos szubjektum
megfigyelés útján szerez tudomást, észleleteknek
nevezem. Tehát nem a megfigyelés folyamatát, hanem annak
objektumát nevezem észleletnek.
Az
érzet kifejezést azért nem választom, mert a fiziológiában
meghatározott jelentése van és ez szűkebb körű az észlelet
általam megjelölt fogalmánál. Valamely érzésemet nevezhetem
észleletnek, de nem nevezhetem fiziológiai értelemben vett
érzetnek. Érzéseimről is úgy szerzek tudomást, hogy azok
számomra észleletekké lesznek. Sőt, a mód miatt, ahogy a
megfigyelés révén tudomást szerzünk gondolkodásunkról,
észleletnek nevezhetjük a gondolkodást is, amikor az először
jelenik meg tudatunkban.
A
naiv ember a közvetlenül megjelenő észleleteket úgy szemléli,
mint amelyeknek tőle teljesen független létük van. Ha egy fát
lát, azt hiszi, hogy abban a formában, azokkal a színekkel stb.
áll azon a helyen, ahol ő látja. Ha látja reggel a felkelő Nap
korongját a láthatár szélén megjelenni és követi annak útját,
azt hiszi, hogy tényleg olyan és úgy halad, ahogyan ő
megfigyeli. És ebben a hitében megmarad mindaddig, amíg más,
ezeknek ellentmondó észleletekkel nem találkozik. A gyermek,
akinek még nincsenek tapasztalatai a távolságokról, meg akarja
fogni a Holdat és csak akkor helyesbíti amit első látásra
valóságnak tartott, amikor egy későbbi észlelete ellentmond az
elsőnek. Észleleteim körének minden bővülése arra késztet, hogy
a világról alkotott képemet he- lyesbítsem. Ez éppúgy
megmutatkozik a mindennapi életben, mint az emberiség szellemi
fejlődésében. Annak a képnek a helyébe, amelyet a régiek a
Földnek a Naphoz és a többi égitestekhez való viszonyáról
alkottak, Kopernikusznak egy másikat kellett helyezni, mert a
régi nem egyezett az újabb, azelőtt ismeretlen észleletekkel.
Amikor dr. Franz megoperált egy vakon született embert, az
elmondta, hogy operációja előtt tapintó érzékének észleletei
útján egész más képet alkotott a tárgyak nagyságáról.
Tapintással szerzett észleleteit látási észleletei segítségével
helyesbítenie kellett.
Mi
az oka annak, hogy kénytelenek vagyunk így állandóan
helyesbíteni megfigyeléseinket?
Megkapjuk a választ, ha végiggondoljuk a következőket. Ha egy
fasor egyik végén állok, akkor a másik végén álló fákat úgy
látom, mintha kisebbek lennének és közelebb állnának egymáshoz,
mint ott ahol én állok. Észleleti képem más lesz, ha
megváltoztatom megfigyelési helyemet. Az az alak tehát,
amelyben észleleti képem megjelenik, nem az objektumtól függ,
hanem tőlem, az észlelőtől. A fasor számára egész közömbös,
hol állok. A róla nyert képem számára azonban lényeges, mert
teljességgel ettől függ. Ugyanígy közömbös a Nap és a
bolygórendszer számára, hogy az emberek éppen a Földről nézik
őket. A róluk kapott észleleti képet azonban az emberek
tartózkodási helye határozza meg. Az észleleti képnek
megfigyelésünk helyétől való ez a függősége még a
legkönnyebben áttekinthető. — Nehezebbé válik a dolog, ha
észleleti világunknak testi és szellemi organizációnktól való
függőségét nézzük. A fizika kimutatja, hogy a térben, amelyben
valamilyen hangot hallunk, levegő-rezgés van, és hogy abban a
testben is, amelyben a hang eredetét keressük, a részek rezgő
mozgásban vannak. Mi ezt a mozgást csak hangként észleljük, ha
normálisan organi- zált fülünk van. E nélkül számunkra az egész
világ örökké néma maradna. A fiziológia azt tanítja, hogy
vannak emberek, akik a bennünket körülvevő csodálatos
színpompából semmit sem észlelnek. Észleleti képük csak a
világos és sötét árnyalatokat mutatja. Mások csak egy bizonyos
színt nem tudnak észlelni, például a pirosat. Ez a szín
hiányzik világképükből, ezért világképük más, mint a többi
emberé. Észleleti képemnek a megfigyelés helyétől való
függőségét matematikainak, organizmusomtól való függőségét
minőséginek nevezném. Az előbbi észleleteim nagyságviszonyait
és a kölcsönös távolságokat határozza meg, utóbbi azok
minőségét. Az a minőségi meghatározás, hogy egy piros felületet
pirosnak látok, szemem organizációjától függ.
Észleleti képeink tehát ezek szerint szubjektívek. Észleleteink
szubjektív jellegének ez a felismerése könnyen támaszthat
kétségeket az iránt, hogy észleleteinknek van-e egyáltalán
valamilyen objektív alapja. Ha tudjuk, hogy egy észleletet,
például a piros szín vagy bizonyos hang észlelete nem
lehetséges organizmusunk megfelelő felépítettsége nélkül,
könnyen hihetjük, hogy az szubjektív organizmusunkon kívül
egyáltalán nincs is, hogy az észlelés aktusa nélkül, amelynek
objektuma egyáltalán nem is létezik. Ennek a nézetnek
klasszikus képviselője George Berkeley, aki szerint az
ember attól a pillanattól kezdve, hogy tudatossá válik benne a
szubjektumnak az észleletre vonatkozó jelentősége, nem hiheti
többé, hogy van valamilyen, a tudatos szellemen kívüli világ.
Ezt mondja: „Egyes igazságok olyan kézenfekvők és
nyilvánvalóak, hogy csak szemünket kell kinyitnunk ahhoz, hogy
lássuk őket. Ilyen igazságnak tartom azt a fontos tételt, hogy
sem az égiek egész kórusának, sem annak ami a Földhöz
tartozik, tehát a világ hatalmas épületét alkotó testek
egyikének sincs a szellemen kívüli valamilyen
szubszisztenciája; létük abból áll, hogy észlelik vagy
megismerik őket, következésképpen amíg nem észlelem őket vagy
amíg nem egzisztálnak a magam vagy más teremtett szellem
tudatában, addig vagy egyáltalán nincs egzisztenciájuk, vagy
egy örök szellem tudatában léteznek.” E szerint a nézet
szerint az észleletből nem marad semmi, ha nem észleljük.
Nincs szín, ha nem látjuk, nincs hang, ha nem halljuk. Ugyanígy
nincs kiterjedés, alak, mozgás sem észlelési aktus nélkül.
Sehol sem látunk csak kiterjedést vagy alakot, ezeket mindig
színekkel, vagy más, elvitathatatlanul szubjektivitásunktól
függő tulajdonságokkal együtt látjuk. Ha ez utóbbiak
észleletünkkel együtt eltűnnek, akkor a velük összekötött
előbbiekkel is ennek kell történnie.
Arra az ellenvetésre, hogy ha a formának, színnek, hangnak stb.
csak az észlelés aktusán belül van is léte, mégis kell
létezniük dolgoknak, amelyek a tudat nélkül is vannak és
amelyekhez a tudatos észleleti képek kell hogy hasonlítsanak,
az előbbi nézet azt válaszolja, hogy szín csak színhez, forma
csak formához hasonlíthat. Észleleteink tehát semmi máshoz nem
hasonlíthatnak, csak észleleteinkhez. Az is, amit valamely
tárgynak nevezünk, nem más, mint észleletek egy bizonyos módon
összekapcsolt csoportja. Ha elveszem az asztaltól az alakot,
kiterjedést, színt stb., röviden mindazt, ami csak az én
észleletem, nem marad belőle semmi. Ez a nézet következetesen
végigvíve, ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy észlelésem
objektumai csak általam vannak, éspedig csak annyiban, és
ameddig észlelem őket; eltűnnek az észleléssel együtt és
észlelés nélkül nincs is értelmük. Észleleteimen kívül viszont
semmilyen tárgyról nem tudok és nem is tudhatok semmit.
Amíg csak általánosságban vizsgáljuk azt a körülményt, hogy az
észleletet szubjektumunk organizációja is meghatározza, addig
ez ellen a megállapítás ellen semmit sem hozhatunk fel.
Lényegesen más volna azonban a helyzet, ha meg tudnánk
állapítani, hogy észlelésünknek mi a szerepe az észlelet
létrejöttében. Akkor tudnánk mi történik az észlelettel az
észlelés során és meg is tudnánk határozni, hogy minek kell már
meglenni benne, mielőtt észleljük.
Ez
vizsgálódásunkat az észlelés objektumáról annak szubjektumára
irányítja. Nemcsak a rajtam kívül álló dolgokat észlelem, hanem
magamat is. Az önmagam észleletének tartalma mindenekelőtt az,
hogy én a maradandó vagyok az állandóan változó észleleti
képekkel szemben. Énem észlelete más észleleteim közben is
mindig jelentkezhet tudatomban. Amikor elmélyedek valamely
tárgy észlelésében, először csak erről a tárgyról van tudatom.
Ehhez társulhat azután az önmagam észlelése. Ekkor már nemcsak
a tárgyról tudok, hanem saját magamról is, aki a tárggyal
szemben állok és megfigyelem azt. Nemcsak a fát látom, hanem
azt is tudom, hogy én vagyok az, aki látom. Felismerem
azt is, hogy végbemegy bennem valami, miközben a fát
megfigyelem. Ha a fa eltűnik látókörömből, valami visszamarad
tudatomban ebből a folyamatból, éspedig a fa képe. Ez a kép
megfigyelésem folyamán énemhez kapcsolódott. Énem tartalma
gazdagodott, új elem került beléje. Ezt az elemet nevezem a
fáról alkotott képzeletemnek. Sohasem beszélhetnék
képzetekről, ha nem élném át azokat az önmagam
észleletében. A különböző észleletek egyszerűen elvonulnak
előttem. Csak mert észlelem önmagamat és észreveszem, hogy
minden észlelettel megváltozik énem tartalma is, kényszerülök
arra, hogy összefüggésbe hozzam a tárgy megfigyelését saját
állapotom megváltozásával és képzetemről beszéljek.
A
képzetet önmagamon észlelem olyan értelemben, ahogyan más
tárgyakon a színt, hangot stb. Most már különböztetni is tudok
és a velem szembenálló tárgyakat külvilágnak, a saját
magam észlelete tartalmát pedig belsőr világomnak
nevezem. A képzet és a tárgy viszonyának félreismerése a
legnagyobb félreértéseket idézte elő az újabb filozófiában. A
bennünk végbemenő változás észleletét, a saját énünk
modifikációját helyezték előtérbe, ugyanakkor az ezt a
modifikációt előidéző objektumot egészen elvesztették szem
elől. Azt mondták: nem a tárgyakat észleljük, csak saját
képzeteinket. Semmit sem tudhatok megfigyelésem tárgyáról, az
asztalról mint olyanról, hanem csak az asztal észlelése közben
bennem végbemenő változásról. — Ezt a nézetet nem szabad.
összetévesztenünk Berkeley előbb említett nézetével. Berkeley
azt állítja, hogy észleleti tartalmunk szubjektív természetű,
de nem mondja, hogy csak képzeteinkről tudhatunk. Tudásunkat
azért korlátozza képzeteinkre, mert véleménye szerint
képzeteinken kívül nincsenek is tárgyak. Amit asztalnak látok,
az Berkeley szerint nincs is, mihelyt elfordítom róla
tekintetemet. Ezért mondja Berkeley, hogy észleleteinket
közvetlenül Istentől kapjuk. Látom az asztalt, mert Isten
életre hívja bennem ezt az észleletet. Ezért Berkeley nem is
ismer más reális lényt, mint Istent és az emberi szellemet.
Amit világnak nevezünk, csak a szellemen belül létezik. Amit a
naiv ember testi külvilágnak, természeti világnak nevez, az
Berkeley szerint nem létezik. — Ezzel a nézettel áll szemben a
ma uralkodó Kant-i nézet. amely nem azért korlátozza a világra
vonatkozó megismerésünket képzeteinkre, mert meggyőződése
szerint képzeteinken kívül dolgok nem is létezhetnek, hanem
mert organizációnkat olyannak hiszi, hogy csak a saját magunk
változásairól tudhatunk, nem pedig magukról a változást
előidéző dolgokról. Abból a körülményből, hogy csak képzeteimet
ismerem, nem arra következtet, hogy a képzeteimtől független
egzisztencia nem létezik, hanem csak arra, hogy ilyet a
szubjektum nem tud közvetlenül felvenni magába, ezeket csak
„szubjektív gondolatai közvetítésével tudja imaginálni,
kispekulálni, gondolni, megismerni vagy esetleg nem
megismerni”. (O. Liebmann: Zur Analysis der Wirklichkeit — A
valóság analíziséhez, 28. old.) Ez a felfogás valamit feltétlen
biztosan vél mondani, olyasvalamit, ami közvetlenül, minden
bizonyítás nélkül is érthető. — „Az első alapvető tétel,
amelyet a filozófusnak a leghatározottabban tudatosítania kell,
annak a felismerése, hogy tudásunk egyelőre semmi másra
nem terjed ki, csakis képzeteinkre. Csakis képzeteinket éljük
át közvetlenül, tapasztaljuk közvetlenül; és éppen mert
közvetlenül tapasztaljuk őket, a róluk való tudásunkat még a
legerősebb kételkedés sem veheti el tőlünk. Az a tudás viszont,
amely képzetalkotásomon túlmegy, nem mentes a kételkedésről.
(A képzetalkotást, mint kifejezést, itt a legtágabb értelemben
használom úgy, hogy az az összes pszichikai történést is
magában foglalja.) Ezért a filozofálásnak azzal kell
kezdődnie, hogy a képzeteinken túlmenő minden tudásunkat
kifejezetten kétségbevonhatónak kell tudnunk.” Így kezdi
Volkelt könyvét „Kant ismeretelméletéről”. Ami itt
közvetlen és magától értetődő igazságként szerepel, az
valójában a következő gondolati művelet eredménye. A naiv ember
azt hiszi, hogy a tárgyak ugyanúgy léteznek tudatán kívül is,
ahogy ő azokat észleli. A fizika, fiziológia és pszichológia
azonban azt tanítja, hogy észleleteinkhez szükség van
organizációnkra, következésképpen semmi másról nem tudhatunk,
csak arról, amit organizációnk közvetít a dolgokról.
Ennélfogva észleleteink organizációnk modifikációi és nem maguk
a dolgok (Dinge an sich). Eduard von Hartmann szerint
ennek a gondolatmenetnek ahhoz a meggyőződéshez kell vezetnie,
hogy közvetlen tudásunk csak képzeteinkről lehet. (Hartmann:
Grundproblem der Erkenntnisttheorie. — Az ismeretelmélet
alapproblémája. 1-40. old.) Mivel az organizmusunkon kívüli
világban a testeknek és a levegőnek a rezgését észleljük és ez
hangként nyilatkozik meg számunkra, ebből arra következtetnek,
hogy amit hangnak nevezünk nem más, mint organizmusunk
szubjektív reakciója a külvilágnak ezekre a mozgásaira.
Ugyanígy a színt és a hőt is csak organizmusunk
modifikációjának tartják. Úgy vélik, hogy mind a két észleletet
a külvilág folyamatainak a hatása váltja ki belőlünk és ezek
teljességgel különböznek attól, ami hő- vagy színélmény. Ha
ilyen folyamatok a bőridegeket érik, szubjektív hőészlelethez
jutunk, ha a látóideget érik, fényt és színt észlelünk. Fény,
szín, hő tehát érző idegeink válasza a külső ingerekre. A
tapintóérzék sem a külvilág tárgyairól ad hírt, hanem csak
saját állapotunkról. A modern fizika alapján azt is lehetne
gondolni, hogy a tárgyak végtelenül kicsi részekből,
molekulákból állnak, és hogy ezek nem határosak közvetlenül
egymással, hanem egymástól bizonyos távolságra vannak. Közöttük
tehát üres tér van. Ezen keresztül hatnak egymásra vonzó és
taszító erőkkel. Ha kezünkkel valamely tárgyhoz közelítünk,
kezünk molekulái egyáltalán nem érintik közvetlenül a tárgy
molekuláit, hanem bizonyos távolság marad a tárgy és kezünk
között és amit a tárgy ellenállásának érzünk nem más, mint
annak a taszító erőnek a hatása, amelyet a tárgy molekulái
gyakorolnak kezünkre. Röviden: kívül vagyunk a tárgyon és csak
organizmusunkra gyakorolt hatását észleljük.
Kiegészíti ezt a gondolatmenetet J. Müllernek (1801-58) az ún.
specifikus érzékszervi energiákról szóló tana. Eszerint minden
érzékszervnek az a sajátossága, hogy bármilyen külső ingerre
csak egy bizonyos módon válaszol. Ha a látóideget valamilyen
hatás éri, fényészlelet keletkezik függetlenül attól, hogy
fény, mechanikus nyomás vagy elektromos áram hatott az idegre.
Másrészt azonos külső ingerek a különböző érzékszervekben
különböző észleleteket idéznek elő. Ebből az következnék, hogy
érzékszerveink csak azt tudják közvetíteni, ami őbennük
magukban végbemegy, de sem- mit sem a külvilágról. Mindegyik
érzékszerv a maga természetének megfelelően határozza meg az
észleletet.
A
fiziológia szerint arról sem tudhatunk közvetlenül semmit, amit
a tárgyak érzékszerveinkben előidéznek. A fiziológia a
testünkben lejátszódó folyamatokat követve megállapítja, hogy a
külső mozgások hatásai már az érzékszervekben is a
legkülönbözőbb módon megváltoznak. Ezt a legvilágosabban
szemünkön és fülünkön láthatjuk. Mind a kettő igen bonyolult
szerv, és mindegyik lényegesen megváltoztatja a külső ingert,
mielőtt a megfelelő ideghez viszi. Az ideg periférikus végétől
tehát a már megváltozott inger halad tovább az agyhoz. Itt kell
aztán működésre indítania a központi szerveket. Ebből arra
következtetnek, hogy a külső folyamat egész sor változáson megy
át mielőtt a tudatba kerül. Ami itt az agyban lejátszódik olyan
sok közbülső folyamaton keresztül kapcsolódik a külső
folyamathoz, hogy a kettő közti hasonlóság nem is jöhet
számításba. Amit végül az agy közvetít a léleknek, az sem nem
külső, sem nem az érzékszervekben lejátszódó folyamat, hanem
kizárólag agyfolyamat. De a lélek még ez utóbbit sem észleli
közvetlenül. Ami a legvégén tudatunkban van, az egyáltalán nem
agyfolyamat, hanem érzet. Piros-érzetem
egyáltalán nem hasonlít ahhoz a folyamathoz, amely agyamban
játszódik le, ha pirosat érzékelek. Az utóbbi csak mint okozat
keletkezik a lélekben és csak az agyfolyamat mint ok idézi elő.
Ezért mondja Hartmann (Grundproblem der
Erkenntnistheorie, 37. old.): „Amit a szubjektum észlel tehát,
nem más, mint a maga saját pszichikai állapotainak a
modifikációi.” Ha érzeteim vannak, ezek még messze nem állnak
össze azzá, amit mint dolgokat észlelek. Hiszen agyam csak
egyes érzeteket tud közvetíteni. A kemény és lágy érzetét a
tapintó, a fény és szín érzetét a látóérzék közvetíti. Mégis
mindezek egy és ugyanazok a tárgyon egyesítetten vannak meg.
Ezt az egyesítést tehát előbb magának a léleknek kell
végrehajtania A lélek rakja össze az agy által közvetített
egyes érzeteket a dolgokká. Agyam külön-külön közvetíti
számomra a látó, halló és tapintó érzeteket éspedig egészen
különböző utakon, és ezeket rakja azután a lélek össze a
trombita képzetévé. A folyamatnak ez az utolsó momentuma
(trombita képzete) az, amely tudatom számára a legelső.
Tudatomban már semmi sincs abból, ami rajtam kívül van és
eredetileg érzékszerveimre hatott. A külső tárgy teljességgel
elveszett azon az úton, amelyen át az agyba és az agyon
keresztül a lélekbe jutott.
Nehéz lenne az emberiség szellemi életének a történetében ennél
nagyobb éleselméjűséggel összehordott gondolati építményt
találnunk, amely mégis semmivé foszlik, ha pontosabban
megvizsgáljuk. Mert nézzük csak meg, hogyan is jön létre.
Abból indul ki, ami a naiv tudat számára adva van: az észlelt
tárgyból. Azután kimutatja, hogy amit a tárgyon észlelünk, nem
léteznék számunkra, ha nem volnának érzékszerveink. Ha nincs
szem: nincs szín. Abban a tárgyban tehát, amely a szemünkre
hat, még nincs szín. A szín csak a szem és a tárgy
kölcsönhatásából keletkezik. A tárgy tehát színtelen. De a
szemben sincs szín; itt ugyanis valamilyen kémiai vagy fizikai
folyamatot találunk, amelyet előbb az ideg vezet az agyhoz és
ott egy másik folyamatot indít meg. Ez még mindig nem a szín. A
színt csak az agyfolyamat kelti életre a lélekben. De még így
sem kerül a tudatba, hanem a lélek előbb kihelyezi a tárgyra,
és végül ezen véljük észlelni. Egy teljes kört írtunk le.
Tudomást szereztünk valamely színes tárgyról. Ez az első.
Azután megindul a gondolati művelet. Ha nem volna szemem, a
tárgy számomra színtelen lenne. Nem mondhatom tehát, hogy a
szín a tárgyon van. Keresésére indulok. Hiába keresem a
szemben, hiába az idegben, hiába az agyban; a lélekben
megtalálom ugyan, de nem a tárggyal összekötve. A színes
tárgyat csak ott találom meg újra, ahonnan kiindultam. A kör
bezárult. És én lelkem produktumának hiszem azt, amit a naiv
ember a külső térben lévőnek gondol.
Ha
itt megállunk, úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. De az egészet meg kell néznünk még egyszer elölről.
Hiszen eddig csak egy dologgal, a külső észlelettel dolgoztam,
amelyről korábban, mint naiv embernek, egészen hamis képzetem
volt. Azt hittem objektív léte van, olyan, amilyennek észlelem.
Most viszont kiderül, hogy képzetalkotásommal együtt eltűnik,
hogy csupán lelkiállapotom valamilyen modifikációja. Van-e
egyáltalán még jogom ahhoz, hogy fejtegetéseimben belőle
induljak ki? Mondhatom-e róla, hogy hat a lelkemre? Magát az
asztalt, amelyről azelőtt azt hittem, hogy hat reám és
létrehozza bennem a róla való képzetet, mostantól kezdve
szintén képzetnek kell vennem. Következésképpen tehát
érzékszerveim és a bennük végbemenő folyamatok is csak
szubjektívek. Nincs jogom valóságos szemről beszélni, csak a
szemről alkotott képzetemről. Ugyanez vonatkozik az
idegpályákra, az agyfolyamatokra és nem kevésbé magában a
lélekben lejátszódó folyamatra is, amelynek segítségével a
különböző érzetek káoszából a dolgokat felépítjük. Ha az első
gondolatmenet helyességét feltételezve újból végigfutok
megismerési aktusom egyes szakaszain, megismerési aktusomat
olyan képzetek szövedékének látom, amelyek mint képzetek nem is
hathatnak egymásra. Nem mondhatom, hogy a tárgyról alkotott
képzetem hat a szememről alkotott képzetemre, és ebből a
kölcsönhatásból keletkezik a szín képzete. De erre nincs is
szükségem. Mert mihelyt kiderül, hogy érzékszerveimről és ezek
tevékenységéről, ideg- és lelkifolyamatomról is csak
észleletek útján szerezhetek tudomást, azonnal kitűnik a fenti
gondolatmenet teljes képtelensége. Helyes, hogy nincs
észleletem megfelelő érzékszerv nélkül. De ugyanígy nincs
érzékszervem sem észlelet nélkül. Az asztal észleletétől
továbbmehetek a szemhez, amely azt látja, a bőridegekhez,
amelyek tapintják; de ami ezekben végbemegy, azt megint csak az
észlelet útján tapasztalhatom. És itt csakhamar észreveszem,
hogy a szemben lejátszódó folyamat és a között, amit színként
észlelek, a hasonlóságnak még csak nyoma sincs.
Színészleletemet nem tudom azáltal semmivé tenni, hogy
kimutatom azt a folyamatot, amely a szemben a szín észlelése
közben lejátszódik. Épp így nem találom meg a színt az ideg-
és agyfolyamatokban sem; csak új észleleteket kapcsolok
organizmusomon belül az első észlelethez, amelyet a naiv ember
organizmusán kívülre helyez. Csak az egyik észlelettől a
másikhoz megyek át.
Azonkívül az egész következtetésben ugrás is van. Módomban van
követni a szervezetemben végbemenő folyamatokat egészen az
agyfolyamatokig, még ha az agy központi folyamataihoz
közeledve következtetéseim egyre hipotetikusabbakká válnak is.
A külső megfigyelés útja aztán megszűnik az
agyfolyamatnál, éspedig annál a folyamatnál, amelyet észlelnék,
ha az agyat fizikai, kémiai stb. eszközökkel és módszerekkel
megközelíthetném. A belső megfigyelés útja az érzettel
kezdődik és addig a pontig tart, ahol az érzetekből a dolgok
felépítődnek. Az agyfolyamat és az érzet között a megfigyelési
út megszakadt.
A
most leírt gondolkodásmód kritikai idealizmusnak nevezi magát,
szemben a naiv tudat álláspontjával, amelyet naiv realizmusnak
nevez. A kritikai idealizmus elköveti azt a hibát, hogy az
egyik észleletet képzetnek veszi, a másikat ezzel
szemben ugyanolyan értelemben használja, ahogy azt az általa
megcáfolni vélt naiv realizmus. Az észleletek képzetjellegét
úgy akarja bizonyítani, hogy a saját organizmusáról szerzett
észleleteit naiv realista módon objektíven érvényes tényeknek
fogadja el; és ezen felül még az is elkerüli a figyelmét, hogy
összekever két megfigyelési területet, amelyek között nem tud
kapcsolatot találni.
A
kritikai idealizmus csak úgy tudja megcáfolni a naiv
realizmust, ha saját organizmusát naiv realista módon objektív
létezőnek fogadja el. Abban a pillanatban azonban, amikor
tudatára ébred annak, hogy a saját organizmusáról szerzett
észleletei teljesen azonos jellegűek a naiv realizmus által
objektív létezőnek elfogadott észleletekkel, nem támaszkodhatik
többé az előbbiekre, mint biztos alapra. Szubjektív
organizmusát is puszta képzetkomplexusnak kellene tekintenie.
Ezzel elvész annak a lehetősége, hogy az észleleti világ
tartalmát a szellemi organizáció művének tartsa. Fel kellene
ugyanis tételeznie, hogy a „szín” mint képzet, csak a „szemnek”
mint képzetnek a modifikációja. Az ún. kritikai idealizmus
tehát csak a naiv realizmustól kölcsönvett tétellel
bizonyítható. A naiv realizmust viszont csak úgy tudja
megcáfolni, hogy annak feltevéseit egy másik területen kellő
vizsgálódás nélkül érvényesülni hagyja.
Ezek szerint annyi bizonyos, hogy az észleletek területén
végzett vizsgálódások alapján a kritikai idealizmus nem
bizonyítható, így az észlelet sem fosztható meg objektív
jellegétől.
Még
kevésbé szabad magától értetődő és bizonyításra nem szoruló
tételként elfogadnunk azt, hogy „az észlelt világ az
énképzetem”. — Schopenhauer „Die Welt als Wille und
Vorstellung” (A világ mint akarat és képzet) című főművét
ezekkel a szavakkal kezdi: „A világ az én képzetem. — Ez az az
igazság, amely minden élő és megismerő lényre érvényes,
jóllehet csak az ember tudja gondolkodó absztrakt tudatába
felvenni; és ha ezt igazán megteszi, eljutott a filozófiai
megfontoltság állapotához. Ezután már világosan és biztosan
tudja, hogy nem ismer Napot és Földet, hanem mindig csak
szemet, amely látja a Napot, kezet, amely tapintja a Földet;
hogy az őt körülvevő világ csak mint képzet létezik, azaz
kivétel nélkül csak a képzetet alkotó személyre való
vonatkozásában, aki ő maga. — Ha egyáltalán van olyan igazság,
amely apriori kimondható, úgy ez az; mert minden lehető és
elgondolható tapasztalásnak azt a formáját mondjuk ki vele,
amely általánosabb mint minden más, mint idő, tér, okság; mert
mindezeknek az előfeltétele...” Az egész tétel hajótörést
szenved a fentebb már említett körülményen, hogy a szem és a
kéz nem kevésbé észlelet, mint a Nap és a Föld. És Schopenhauer
értelmében és kifejezésmódjával élve, ellene szegezhetnők az ő
tételének: szemem, amely a Napot látja, kezem, amely a Földet
tapintja ugyanúgy az én képzetem, mint maga a Nap és a Föld.
Hogy azonban a tétel ezáltal semmivé lesz, az minden további
nélkül világos. Mert csak valóságos szememnek és valóságos
kezemnek lehetne modifikációja a Nap és a Föld képzete, nem
pedig a szememről és kezemről alkotott képzetemnek. A kritikai
idealizmusnak azonban a szemről és a kézről is csak mint
képzetről lehet beszélnie.
A
kritikai idealizmus teljességgel alkalmatlan arra, hogy az
észlelet és képzet viszonyát meghatározza. Nem tudja
különválasztani azt, ami az észlelés közben történik az
észlelettel attól, aminek már meg kell lennie az észleleten az
észlelés előtt, amire korábban utaltam. Ehhez tehát más úton
kell eljutnunk.
|