V. FEJEZET
A
világ megismerése
Előző fejezeteinkből következik, hogy megfigyelésünk
tartalmának a vizsgálata útján nem bizonyítható, hogy
észleleteink képzetek. A bizonyíték ugyanis abban állna, hogy
azt mondják: ha az észlelési folyamat úgy játszódik le, ahogy
azt a naiv realizmus szerint individuumunk pszichológiai és
fiziológiai konstitúciója alapján elképzeljük, akkor az
észlelésben nem maguk a dolgok, hanem csak a dolgokról alkotott
képzeteink vannak jelen. Ha mármost a naiv realizmus
konzekvensen végigvíve olyan eredményekhez vezet, amelyek saját
feltevéseinek éppen az ellenkezőjét adják, akkor ezek a
feltevések nem alkalmasak arra, hogy valamilyen
világszemléletet alapítsanak reájuk és el kell őket ejteni.
Mindenesetre lehetetlen dolog a feltevések elvetése, ugyanakkor
a következtetések elfogadása, ahogy azt a kritikai idealizmus
teszi, amikor azt az állítását: a világ az én képzetem, a
fenti bizonyítási menetre építi. (E. von Hartmann: „Das
Grundproblem der Erkenntnistheorie” — Az ismeretelmélet
alapproblémája című művében részletes leírását adja ennek a
bizonyítási menetnek.)
Más
a kritikai idealizmus helyessége és más bizonyítékainak a
meggyőző ereje. Az elsőre vonatkozólag fejtegetéseink során
majd megkapjuk a választ. Bizonyítékainak meggyőző ereje
azonban egyenlő a nullával. Ha egy házat építünk és az első
emelet építése közben a földszint összeomlik, vele zuhan az
emelet is. A naiv realizmus és a kritikai idealizmus úgy
viszonylanak egymáshoz, mint a földszint az első emelethez.
Aki
szerint az egész észlelt világ csak egy képzelt világ éspedig
számomra ismeretlen dolgok lelkemre gyakorolt hatása, annál a
megismerés tulajdonképpeni problémája természetszerűen nemcsak
a lélekben lévő képzetekre, hanem a tudatunkon túli, tőlünk
független dolgokra vonatkozik. Az ilyen ember azt kérdezi:
mennyit ismerhetünk meg az utóbbiakból, a tudatunkon túli
dolgokból közvetve mivel megfigyelésünk számára
közvetlenül nem hozzáférhetők? Akinek ez az álláspontja,
az nem tudatos észleletei belső összefüggésével törődik, hanem
ezek már nem tudatos okaival, amelyeknek tőle független létük
van, míg az észleletek, nézete szerint eltűnnek, mihelyt
érzékszerveit a jelenségektől elfordítja. E szerint a nézet
szerint tudatunk úgy működik, mint egy tükör, amelyből azonnal
eltűnnek a dolgok képei, mihelyt tükröző felülete nem fordul
azok felé. Aki azonban nem látja magukat a dolgokat, csak azok
tükörképeit, annak a tükörképek viselkedéséből
következtetéssel kell közvetve ismereteket szereznie a dolgok
mivoltáról. Ez az álláspontja az újabb természettudománynak,
amely az észleleteket csak végső eszközként használja fel
ahhoz, hogy megismerje az anyag észleletek mögötti valóságosan
létező folyamatai. Ha a filozófus mint kritikai idealista
egyáltalán elismer valamilyen létet, megismerési törekvése a
képzetek közvetett felhasználásával csakis erre a létre
irányul. Érdeklődése átugorja a képzetek szubjektív világát és
azok előidézője felé fordul.
A
kritikai idealista azonban odáig mehet, hogy azt mondja: be
vagyok zárva képzeteim világába és nem tudok kijutni belőle. Ha
gondolok is valamit képzeteim mögött, ez a gondolat végül is
nem más, mint az én elképzelésem. Az ilyen idealista azután a
magánvalót vagy teljesen tagadja, vagy legalábbis azt mondja,
hogy reánk emberekre nézve semmi jelentősége sincs, mintha nem
is lenne, mert úgysem tudhatunk meg róla semmit.
Az
ilyen kritikai idealista számára az egész világ csak álom,
amellyel szemben minden megismerési törekvés egyszerűen
értelmetlen. Szerinte csak kétféle ember lehet: az elfogult,
aki saját álomszövedékeit valóságnak tartja és a bölcs, aki
átlátja ennek az álomvilágnak a semmis voltát és ezért lassan
elmegy a kedve attól, hogy továbbra is törődjék vele. E szerint
az álláspont szerint az ember saját személyisége is csak
álomkép lesz. Ahogy álomvilágunk képei között a magunk
álomképe is megjelenik, úgy jelenik meg éber tudatunkban saját
énünk képzete a külvilág képzeteihez kapcsolódva. Tudatunkban
azonban ekkor nem valódi énünk van, hanem csak énképzetünk. Aki
tehát tagadja a dolgok létét, vagy legalábbis azt, hogy
megtudhatunk róluk valamit, annak tagadnia kell saját
személyiségének a létét, illetve ennek a megismerhetőségét is.
A kritikai idealista így ahhoz a megállapításhoz jut: „Minden
realitás valamilyen csodálatos álommá változik anélkül, hogy
volna élet amelyről álmodunk, vagy szellem amely álmodik;
álommá, amely egy önmagáról szóló álomban kapcsolódik egybe."
(Fichte: Die Bestimmung des Menschen.” — Az ember
rendeltetése.)
Mindegy, hogy aki az életet álomnak gondolja, e mögött az álom
mögött nem tételez fel semmit, vagy hogy képzeteit valóságos
dolgokra vonatkoztatja-e, az biztos, hogy magával az élettel
szemben minden tudományos érdeklődését el kell hogy veszítse.
Aki úgy véli, hogy a számunkra hozzáférhető mindenség nem egyéb
mint álom, annak minden tudomány eleve képtelenség; aki viszont
úgy gondolja, hogy joga van a képzetekből a dolgokra
következtetni, annak a tudomány ezeknek a dolgoknak (a
„magánvalóknak”) a kikutatásából fog állni. Az előbb említett
világnézettel abszolút illuzionizmusnak nevezhetjük, az
utóbbit, konzekvens képviselője Eduard von Hartmann
transzcendentális realizmusnak [Transzcendentális
ennek a világnézetnek az értelmében az a megismerés, amely
szerint a magánvalókról közvetlenül semmit sem mondhatunk,
hanem csak közvetve, az ismert szubjektívből következtethetünk
a szubjektíven túli (transzcendens) ismeretlenre. E szerint a
nézet szerint a magánvaló a közvetlenül megismerhető
világ területén túl van, azaz transzcendens. De világunkat erre
a transzcendensre transzcendentálisan vonatkoztathatjuk. Hartmann
szemlélete azért realizmus, mert a szubjektíven, az ideálison
túli transzcendensre, reálisra irányul.] nevezi.
Mind a két felfogás közös a naiv realizmussal abban, hogy az
észleletek vizsgálatával akarja megvetni lábát a világban. Ezen
a területen azonban sehol sem találnak szilárd pontra.
A
transzcendentális realizmus követőinek elsősorban azt a kérdést
kellene feltenniük: hogyan hozza létre az én önmagából a
képzetvilágot? Egy számunkra adott képzetvilág irányában, amely
eltűnik mihelyt érzékeinket a külvilág elől elzárjuk, komoly
megismerési törekvés csak annyiban gyulladhat fel, amennyiben
eszköz ahhoz, hogy segítségével az önmagában létező én világát
közvetve kikutassa. Ha tapasztalásunk tárgyai képzetek
lennének, akkor mindennapi életünk az álomhoz, a valóságos
világ megismerése pedig a felébredéshez hasonlítana.
Álomképeink is csak addig érdekelnek amíg álmodunk, tehát nem
látjuk át álom voltukat. A felébredés pillanatában nem érdekel
többé álomképeink belső összefüggése, hanem az azok alapját
képező fizikai, fiziológiai és pszichológiai folyamatok. Épp
ily kevéssé érdekelheti a filozófust, aki a világot a maga
képzetének tartja, a világ egyes részleteinek a belső
összefüggése. Amennyiben egyáltalán elismeri valamilyen én
létezését, akkor sem azt kérdezi, hogyan függ össze egyik
képzete a másikkal, hanem hogy mi megy végbe a tőle független
lélekben, mialatt saját tudatában valamely képzetalkotás
lejátszódik. Ha azt álmodom, hogy bort iszom, amely a gégémet
égeti és azután köhögési ingerrel ébredek (Weygandt:
„Entstehung der Träume” — Az álmok keletkezése, 1893), a
felébredés pillanatában nem érdekel többé az álombeli esemény.
Figyelmem már csak a fiziológiai és pszichológiai folyamatokra
irányul, amelyek a köhögési ingert az álomképben szimbolikusan
kifejezték. Épp így a filozófusnak is mihelyt meggyőződött az
adott világ képzetjellegéről, azonnal az e mögött rejtőző
valóságos lélek felé kell fordulnia. Ennél mindenesetre még
rosszabb, ha az illuzionizmus a magánvaló én létezését a
képzetek mögött teljesen tagadja, vagy legalábbis
megismerhetetlennek tartja. Ilyen nézetekhez könnyen vezethet
az a megfigyelés, hogy bár az álmodással szemben ott van az
éber állapot, amelyben módunk van arra, hogy az álmokat
átlássuk és reális körülményekre vonatkoztassuk, de nincs
olyan állapotunk, amely hasonlóan viszonylanék éber
állapotunkhoz. Akik ezen a nézeten vannak, nem látják be, hogy
igenis van valami, ami úgy viszonylik a puszta észleléshez,
mint az éberállapotbeli tapasztalás az álomhoz. Ez a valami
pedig a gondolkodás.
A
naiv embernek nem róhatjuk fel a belátás hiányát, amelyre itt
utaltam. Átadja magát az életnek és a dolgokat úgy tartja
valóságosaknak, ahogy azok a tapasztalás során eléje tárulnak.
Ezen az állásponton túlmenve azonban az első lépés csak annak a
kérdésnek a feltevése lehet, hogyan viszonylik a gondolkodás
az észlelethez? Egészen mindegy, hogy az észlelet a számomra
adott alakjában képzetalkotásom előtt már létezett, illetve
utána tovább létezik-e vagy sem: ha valamit ki akarok mondani
róla, ez csak a gondolkodás segítségével történhet. Ha azt
mondom: a világ az én képzetem, egy gondolkodási folyamat
eredményét mondom ki és ha gondolkodásom nem alkalmazható a
világra, akkor ez az eredmény egyszerűen téves. Az észlelet és
a róla tett bármely megállapítás közé a gondolkodás
ékelődik.
Arról már beszéltünk, hogy a dolgok szemlélése közben általában
miért nem figyelünk a gondolkodásra (31. old.). Ennek az a
körülmény az oka, hogy figyelmünket csak arra a tárgyra
irányítjuk, amelyről gondolkodunk és nem egyúttal a
gondolkodásra is. A naiv tudat ezért a gondolkodást
olyasvalaminek tartja, aminek a dolgokhoz semmi köze, azokon
egészen kívül áll és figyelmét a világra irányítja. Az a kép,
amelyet a gondolkodó a világ jelenségeiről alkot, a naiv tudat
szerint nem tartozik a jelenségekhez, hanem csak az ember
fejében létező valami; a világ e nélkül a kép nélkül is kész. A
világ minden szubsztanciájával és erőivel együtt teljesen kész,
és erről a kész világról alkot képet az ember. — Az így
gondolkodókat csak meg kell kérdeznünk: milyen jogon mondjátok,
hogy a világ a gondolkodás nélkül is kész? Nem hívja-e életre a
világ az ember fejében a gondolkodást épp oly szükségszerűen,
mint a növényből a virágot? Ültessetek el egy magot; gyökeret
ereszt, szárat hajt, levéllé, virággá bontakozik. Állítsátok
magatok elé a növényt: lelketekben egy meghatározott fogalommal
kapcsolódik össze. Miért tartoznék ez a fogalom kevésbé az
egész növényhez, mint a levél vagy a virág? Azt mondjátok: a
levelek és a virágok az észlelő szubjektum nélkül is megvannak;
a fogalom viszont csak akkor jelenik meg, ha az ember szemben
áll a növénynyel. Ez igaz. De virágok és levelek is csak akkor
keletkeznek a növényen, ha van föld, amelybe a magot
ültethetjük, ha van fény és levegő, amelyben a levelek és
virágok kibontakozhatnak. Ugyanígy jön létre a növény fogalma
is, ha a gondolkodó tudat kerül vele szembe.
Egészen önkényes, hogy annak az összességét, amit valamely
jelenséggel kapcsolatban a puszta észleléssel tapasztalunk,
totalitásnak, egésznek tartsuk, azt pedig, ami a
gondolkodó szemléletből adódik, olyan hozzákapcsolódó
valaminek, aminek magához a dologhoz semmi köze sincs. Ha egy
rózsabimbót kapok, a róla alkotott észleleti képem csak
egyelőre nevezhető lezártnak. Ha vízbe teszem, holnap egész más
képem lesz róla. Ha megszakítás nélkül figyelem, látom, hogyan
megy át számtalan közbülső fokon a mai állapotból a holnapiba.
Az adott pillanatban előttem lévő kép az az állandó
létesülésben lévő tárgynak csak egy esetleges részlete. Ha a
bimbót nem teszem vízbe az állapotok egész sora nem fejlődik
ki, amelyeknek a lehetősége pedig benne volt. Ugyanígy engem is
akadályozhat valami abban, hogy a virágot tovább figyeljem, és
akkor ezért lesz tökéletlen képem róla.
Az
a nézet, amely az egy bizonyos időpontban adott képet azonosnak
tekinti az objektummal, helytelen és csak esetlegességekre
alapított.
Éppen ilyen helytelen, ha az észleleti jegyek összességét
tartjuk a tárgynak. Könnyen elképzelhető, hogy lenne
valamilyen szellem, amely az észlelettől el nem választva azzal
együtt megkapná a fogalmat is. Az ilyen szellemnek eszébe sem
jutna, hogy a fogalmat ne a dologhoz tartozó valaminek
tekintse. A fogalomnak szükségképpen olyan létet kellene
tulajdonítania, amely a jelenséggel elválaszthatatlan
kapcsolatban van.
Szeretném ezt még egy példával is világosabbá tenni. Ha egy
követ vízszintes irányban elhajítok, akkor a levegőben egymás
után különböző helyeken látom. Ezeket a helyeket vonallá kötöm
össze. A matematikában különféle görbékről tanulok, többek
között a paraboláról is. A parabolának ismert vonal úgy
keletkezik, hogy egy pont bizonyos törvényszerűség szerint
mozog. Ha megvizsgálom a feltételeket, amelyek szerint az
elhajított kő mozog, azt találom, hogy mozgásának a vonala
azonos azzal, amit parabolának ismerek. Hogy a kő éppen
parabola vonalban mozog, ez az adott feltételekből
szükségszerűen következik. A parabola-forma ugyanúgy
hozzátartozik az egész jelenséghez, mint minden egyéb, ami
azzal kapcsolatban tekintetbe jön. A fent említett szellemnek -
amelynek nem kellene a gondolkodás kerül őútját igénybe venni -
nemcsak a különböző helyeken jelentkező látási-érzékletek
összessége volna adva, hanem a jelenségtől el nem választva a
hajítás vonalának parabola formája is, amelyet mi csak a
gondolkodással fűzünk a jelenséghez.
Nem
a tárgyakon múlik, hogy egyelőre a megfelelő fogalmak nélkül
kapjuk őket, hanem saját szellemi organizációnkon. Mivoltunk,
mint olyan működik úgy, hogy a dolgok valóságának számításba
jövő elemeit két oldalról kapjuk: az észlelés és a
gondolkodás oldaláról.
A
dolgok természetéhez semmi köze sincs annak, hogyan vagyok
organizálva azok felfogására. Az észlelés és a gondolkodás csak
akkor válik ketté, amikor én, mint szemlélő állok szemben a
dolgokkal. De hogy mely elemek tartoznak a dolgokhoz és melyek
nem, ez egyáltalán nem függhet attól, hogy én milyen módon
jutok ezeknek az elemeknek az ismeretéhez.
Az
ember korlátok közé szorított lény. Mindenekelőtt lény a többi
lény között. Léte időhöz és térhez kötött. Ezért az egész
univerzumnak mindig csak egy korlátozott része lehet adott a
számára. De ez a rész körös-körül, mind időben, mind térben
kapcsolódik a többi dologhoz. Ha létünk úgy lenne
összekapcsolva a dolgokkal, hogy a világban lejátszódó minden
történés egyúttal a mi történésünk is lenne, akkor nem
lenne ez a különbség köztünk és a dolgok között. De akkor nem
is léteznének számunkra különálló dolgok; egyik történés
folyamatosan menne át a másikba. A kozmosz egy egység lenne,
egy önmagába zárt egész. A történések folyama sehol sem
szakadna meg. Csak a mi korlátozottságunk miatt látjuk
különálló dolognak azt, ami a valóságban nem az. A piros szín
például önmagában mint különálló qualitás nem létezik. Minden
oldalról más qualitások veszik körül, amelyekhez hozzátartozik,
és amelyek nélkül nem létezhetnék. Számunkra azonban
szükségesség, hogy egyes részleteket emeljünk ki a világból és
azokat önmagukban szemléljük. Szemünk csak egyes színeket tud
megragadni egy sokrétű összességből, értelmünk csak egyes
fogalmakat tud felfogni egy összefüggő fogalomrendszerből. Ez a
különválasztás szubjektív tevékenység és annak a következménye,
hogy nem vagyunk azonosak a világfolyamattal, hanem lény a
többi lény között.
Minden azon múlik tehát, hogy meghatározzuk saját lényünk
helyzetét a többi lénnyel szemben. Ezt a meghatározást meg
kell különböztetnünk attól, amikor csak tudatossá, válunk
önmagunknak. Utóbbi ugyanúgy az észlelésen alapszik, mint
minden más dolog tudatossá válása. Az önmagam észlelete a
tulajdonságok bizonyos összességét adja és ezeket ugyanúgy
személyiségem egészévé fogom össze, ahogy a sárga, fémfényű,
kemény stb. tulajdonságokat abba az egységbe foglalom, hogy
„arany”. Az önmagam észlelete nem vezet ki abból a körből,
amely hozzám tartozik. Önmagamnak ezt az észlelését meg kell
különböztetnünk attól, amikor önmagunkat gondolkodással
határozzuk meg. Ahogy a külvilág egyes észleleteit
gondolkodással illesztem a világ összefüggésébe, úgy a saját
magamról alkotott észleleteket is gondolkodással illesztem a
világfolyamatba. Önmagam észlelése bizonyos határok közé zár;
gondolkodásomnak semmi köze sincs ezekhez a határokhoz. Ebben
az értelemben kettős lény vagyok. Egyrészt be vagyok zárva arra
a területre, amelyet mint saját személyiségemet észlelek,
ugyanakkor hordozója vagyok egy tevékenységnek, amely
valamilyen magasabb szférából határozza meg körülhatárolt
létemet. Gondolkodásunk nem individuális, mint érzeteink és
érzéseink, hanem univerzális. Csak azáltal kap individuális
jelleget minden egyes emberben, hogy az ember azt individuális
érzeteire és érzéseire vonatkoztatja. Az univerzális
gondolkodásnak ez a sajátos színezete különbözteti meg
egymástól az egyes embereket. A háromszögnek csak egyetlen
fogalma van. Ennek a fogalomnak a tartalmára vonatkozólag
mindegy, hogy A vagy B emberi tudathordozó ragadja-e meg. A
két tudathordozó azonban a fogalom tartalmát individuálisan
fogja fel.
Ezzel a gondolattal egy nehezen kiküszöbölhető előítélet áll
szemben. Az elfogult szemlélet nem akarja belátni, hogy a
háromszög fogalma, amelyet én fogok fel a fejemmel, ugyanaz,
mint amelyet embertársam fog fel az ő fejével. A naiv ember azt
gondolja, hogy fogalmait ő alkotja. Ezért azt hiszi, hogy
mindenkinek megvannak a saját fogalmai. A filozófiai
gondolkodás alapkövetelménye, hogy ezt az előítéletet
kiküszöböljük. A háromszög egységes fogalma nem válik több
fogalommá attól, hogy sokan gondolják. Mert a sok ember
gondolkodása maga is már egység.
A
gondolkodásban adva van az az elem, amely különálló
individualitásunkat a kozmosszal egy egésszé fogja össze.
Érzeteinkben, érzéseinkben (észlelésünkben is) különálló lények
vagyunk, gondolkodásunkban a mindenséget átfogó, azt átható
lények. Kettős természetünk mélyebb oka az, hogy valamilyen
abszolút erőt, valamilyen univerzális erőt látunk
megnyilatkozni magunkban, amelyet azonban nem a világ
centrumából való kiáradásánál, hanem a periféria egy pontján
ismerünk meg. Ha az előbbi eset állna fenn, akkor tudatra
ébredésünk pillanatában tudói lennénk a világ minden
rejtélyének. De mert a periféria egy pontján állunk és létünket
bizonyos határok közé szorított- nak látjuk, a saját magunkon
kívüli területet a világ általános létéből belénk áradó
gondolkodás segítségével kell megismernünk.
Azáltal, hogy a gondolkodás bennünk túlterjed, saját külön
létünkön és a világ általános létére vonatkozik, keletkezik
bennünk a megismerési vágy. Gondolkodás nélküli lényeknek nincs
ilyen vágyuk. Nem adódnak számukra kérdések abból, hogy rajtuk
kívül lévő dolgokkal állnak szemben. A rajtuk kívül lévő dolgok
külsődlegesek maradnak az ilyen lények számára. A gondolkodó
lényeknél viszont a külső jelenségekkel kapcsolatban mindjárt
jelentkezik a fogalom. A fogalom az, amit a dologgal
kapcsolatban nem kívülről, hanem belülről kapunk. A két
elemnek, a belsőnek és a külsőnek a kiegyenlítését, egyesítését
adja a megismerés.
Az
észlelet tehát nem kész, lezárt valami, hanem csak egyik oldala
a totális valóságnak. A másik oldata a fogalom. A megismerési
aktus az észlelet és a fogalom szintézise. Csak az észlelet és
a fogalom együtt adja a dolog egészét.
Eddigi fejtegetéseinkből kitűnik, hogy lehetetlen a világ egyes
jelenségeiben valamilyen más közös elemet keresnünk, mint az az
eszmei tartalom, amelyhez a gondolkodás révén jutunk. Minden
kísérletnek meg kell hiúsulnia, amely a világnak valamilyen más
egységét keresi, mint ez az önmagában összefüggő eszmei
tartalom, amelyet az észleleteinkről való gondolkodó
szemlélettel alakítunk ki. Sem valamely emberi-személyes
jelleggel felruházott isten, sem az erő vagy anyag, sem az
eszme nélküli akarat (Schopenhauer) nem jelentheti számunkra a
világ univerzális egységét. Ezek mind csak megfigyelésünk egy
korlátozott területéhez tartoznak. Emberileg körülhatárolt
személyiséget csak magunkon, erőt és anyagot csak a külső
dolgokon észlelünk. Ami az akaratot illeti, csak korlátok közé
szorított személyiségünk tevékeny megnyilatkozásának
tekinthetjük. Schopenhauer el akarja kerülni, hogy az
„absztrakt” gondolkodást tegye a világegység hordozójává,
ehelyett olyasmit keres, ami számára közvetlen realitásnak
mutatkozik. Azt hiszi, sohasem tudjuk megközelíteni a világot,
ha mint külső világot szemléljük. „Ha a kutató maga csak a
tisztán megismerő szubjektum lenne (szárnyas angyalfej test
nélkül), akkor a velünk csupán képzetként szembenálló világ
kutatott jelentősége, vagy az átmenet ettől, mint a megismerő
szubjektum puszta képzetétől ahhoz, ami ezen kívül még lehet,
valóban soha sem lenne megtalálható. Ő maga azonban (a kutató)
ugyanebben a világban gyökerezik, itt van mint
individuum, vagyis megismerését — amely az egész
világnak mint képzetnek a feltétlen hordozója — ezek szerint az
a test közvetíti, amelynek affekciói jelentik, amint azt
kimutattuk, a kiindulópontot az értelem számára ennek a
világnak a szemlélésében. Ez a test a tisztán megismerő
szubjektum, mint olyan számára ugyanúgy képzet, mint minden más
képzet, objektum az objektumok között, ennélfogva a test
akcióit, mozgásait csak olyan formában ismerheti meg mint a
többi szemlélhető objektumok változásait és éppoly idegenek és
érthetetlenek lennének számára, ha jelentőségük nem
világosodnék meg valami egészen más módon ... A megismerés
szubjektuma számára — aki a testtel való azonossága
következtében individuumként jelenik meg — ez a test két egész
különböző módon van adva: egyszer mint képzet az értelmi
szemléletben, mint objektum az objektumok között és ezek
törvényeinek alávetve; ugyanakkor azonban egészen más módon is,
mint az ugyanis, amit mindenki közvetlenül ismer és amit az
akarat szó fejez ki. Akaratának minden aktusa egyben és
elmaradhatatlanul testének egy mozdulata is: az aktust nem
akarhatja igazán anélkül, hogy azt ugyanakkor testének
mozdulataként is ne észlelné. Az akarati aktus és a test
akciója nem két objektíven felismert különböző állapot,
amelyeket az okság fonala köt össze, nem ok és okozatként
állnak egymással szemben; hanem a kettő egy és ugyanaz, csak
két teljesen különböző módon adottan: egyszer egészen
közvetlenül, másszor a szemlélésben az értelem számára." -
Ezeknek a fejtegetéseknek az eredményeként Schopenhauer
jogosultnak érzi, hogy az ember testében találja meg az akarat
„objektivitását”. Véleménye szerint a test akcióiban
közvetlenül érezhető egy realitás, a konkrét magánvaló. -
Ellenvetésül ezekre a fejtegetésekre azt kell mondanunk, hogy
testünk akcióiról is csak az önmagunk észlelete útján szerzünk
tudomást, és így semmivel sincs több bennük, mint más
észleletekben. Ha meg akarjuk ismerni mivoltukat, ezt
csak gondolkodó szemlélődéssel tehetjük, azaz ha
beleillesztjük őket fogalmaink és eszméink
eszmerendszerébe.
Mélyen gyökerezik a naiv emberi tudatban az a nézet, hogy a
gondolkodás absztrakt valami, ami minden konkrét tartalmat
nélkülöz, hogy a világnak legfeljebb „eszmei” tükörképét
adhatja, nem pedig azt magát. Aki így ítéli meg a dolgot,
nyilván nem tisztázta, hogy mi az észlelet fogalom nélkül.
Nézzük meg tehát mi is az észleletek világa. Puszta
egymásmellettiség a térben és egymásutániság az időben,
összefüggéstelen részletek halmaza. Az észleletek színpadán
megjelenő és eltűnő jelenségek egyikének sincs közvetlen,
észlelhető kapcsolata a másikkal. A világ itt egyenlő értékű
dolgok sokféleségéből áll. Egyiknek sincs nagyobb szerepe a
világ gépezetében, mint a másiknak. Ha tisztázni akarjuk, hogy
az egyik dolognak van-e nagyobb jelentősége vagy a másiknak,
akkor gondolkodásunkat kell segítségül hívnunk. Gondolkodásunk
nélkül az állat valamely elkorcsosult, jelentőség nélküli
szervét egyenlő értékűnek tarthatjuk testének legfontosabb
részével. Az egyes dolgok önmagukra és a világ többi részére
vonatkozó jelentősége csak akkor mutatkozik meg, ha a
gondolkodás megvonja szálait egyik jelenségtől a másikhoz. A
gondolkodásnak ez a tevékenysége tartalommal telített
tevékenység. Mert csak egész határozott, konkrét tartalom révén
tudhatom, miért áll a csiga alacsonyabb organizációs fokon,
mint az oroszlán. A puszta ránézés, az észlelet még nem ad
semmilyen tartalmat, amely az organizáció tökéletességéről
felvilágosítást adhatnak.
Ezt
a tartalmat a gondolkodás fűzi az észlelethez az ember fogalmi
és eszmevilágából. Az ész- leleti tartalommal szemben, amelyet
kívülről kapunk, a gondolati tartalom belül (bensőnkben)
jelenik meg. Azt a formát, amelyben jelentkezik
intuíciónak nevezhetjük. Az intuíció azt jelenti a
gondolkodás számára, amit a megfigyelés az észlelet
számára. Intuíció és megfigyelés megismerésünk két forrása. A
világ valamely megfigyelt jelenségével szemben mindaddig
idegenül állunk, amíg nincs meg bennünk a megfelelő intuíció,
amely a valóságnak az észleletből hiányzó részét kiegészíti.
Akinek nincs meg a képessége ahhoz, hogy a dolgoknak megfelelő
intuíciókat megtalálja, az előtt a teljes valóság ismeretlen
marad. Az intuíció nélküli ember csak összefüggéstelen
észleleteket tud megfigyelni, ahogy a színvak csak a világos és
sötét árnyalatkülönbségeit látja színqualitások nélkül.
Valamit megmagyarázni, érthetővé tenni annyit jelent,
mint visszahelyezni abba az összefüggésbe, amelyből
organizációnk előbb ismertetett felépítése következtében
kiszakadt. Nincs olyan dolog, amely a világ egészéből ki volna
szakítva. Minden elkülönítettségnek csupán organizációnk
vonatkozásában van szubjektív jelentősége. Csak a mi számunkra
válik szét a világ egésze és jelentkezik mint fent és lent,
előtt és után, ok és okozat, tárgy és képzet, anyag és erő,
objektum és szubjektum stb. Ami a megfigyelésben számunkra
különálló részekként jelenik meg, az intuícióink összefüggő,
egységes világa révén ismét egésszé áll össze; mi fűzzük össze
újra egységgé gondolkodásunkkal mindazt, amit az észlelés
során különválasztottunk.
A
dolgok rejtélyessége különállóságukban van. Ezt azonban mi
magunk idéztük elő és a fogalmi világon belül ismét meg is
szüntethetjük. A gondolkodáson és észlelésen kívül közvetlenül
semmi sincs számunkra adva. Felmerül már most a kérdés:
fejtegetéseink értelmében milyen jelentősége van az
észleletnek? Tisztáztuk ugyan, hogy a kritikai — idealizmus
bizonyítéka az észleletek szubjektív természetére vonatkozóan
önmagában összeomlik; de azzal, hogy belátjuk a bizonyíték
téves voltát, még nem tisztáztuk, hogy maga a dolog tévedésen
alapul-e. A kritikai idealizmus bizonyítási eljárása során nem
a gondolkodás abszolút természetéből indul ki, hanem arra
támaszkodik, hogy a naiv realizmus következetesen végigvíve
önmagát semmisíti meg. Mi már most a helyzet, ha elismerjük a
gondolkodás abszolút voltát?
Tegyük fel, hogy tudatomban valamilyen észlelet jelenik meg,
például a piros szín. Ha tovább szemlélődöm, tapasztalom, hogy
ez az észlelet összefügg más észleletekkel, például bizonyos
formával, hő- és tapintási észleletekkel. Ezt az összefüggést
az érzékelhető világ valamely tárgyának nevezem. Mármost
feltehetem a kérdést: mit találok még a felsoroltakon kívül a
térnek abban a kivágott részletében, amelyben a fenti
észleletek számomra megjelentek. Mechanikai, kémiai és más
folyamatokat is találok benne. Tovább megyek és azokat a
folyamatokat vizsgálom, amelyeket a tárgy és az érzékszerveim
közötti úton találok. Itt valamilyen rugalmas közegben mozgási
folyamatokat találhatok, amelyeknek azonban mivoltuknál fogva
semmi közös vonásuk nincs az eredeti észleletekkel. Ugyanerre
az eredményre jutok, ha a további, az érzékszervek és az agy
közötti közvetítő utat vizsgálom. E területek mindegyikén
újabb észleletekhez jutok; de ami összekötő fonalként átszövi
mindezeket a térben és időben egymástól különálló észleleteket,
az a gondolkodás. A hangot közvetítő levegőrezgés ugyanúgy
észlelet a számomra, mint maga a hang. Csak a gondolkodás
illeszti egymáshoz ezeket az észleleteket és mutatja meg őket
kölcsönös vonatkozásaikban. Nem beszélhetünk arról, hogy a
közvetlenül észlelteken kívül még más is van mint az, amit az
észleletek eszmei (a gondolkodás segítségével megtalálható)
összefüggései révén megismerünk. Az észleleti objektumnak az
észleleti szubjektummal való, a puszta észlelésen túlterjedő
kapcsolata tehát csak eszmei, vagyis csak fogalmakkal
kifejezhető. Csak abban az esetben beszélhetnénk úgy, ahogy a
modern fiziológia és az erre épült kritikai idealizmus teszi,
ha észlelni tudnánk, hogyan hat az észleleti objektum az
észleleti szubjektumra, vagy megfordítva, ha meg tudnánk
figyelni, hogyan építi fel a szubjektum az észleleti képet. Ez
a nézet összetéveszti az eszmei vonatkozást (objektum és
szubjektum között) azzal a folyamattal, amelyről csak akkor
lehetne beszélni, ha az észlelhető lenne. Az a tétel, hogy
„nincs szín színt érzékelő szem nélkül” tehát nem jelentheti
azt, hogy a szem hozza létre a színt, hanem csak azt, hogy egy,
a gondolkodással felismerhető eszmei összefüggés van a szín
mint észlelet, és a szem mint észlelet között. A tapasztalati
tudománynak kell majd megállapítania, hogyan viselkednek
egymással szemben a szem és a szín tulajdonságai; hogy a
látószerv milyen berendezés segítségével közvetíti a színek
észleletét stb. Követni tudom, hogyan következik egyik észlelet
a másik után, milyen kapcsolatban van térbelileg más
észleletekkel; azután mindezt fogalmi úton ki is tudom fejezni;
de nem tudom észlelni, hogyan keletkezik valamely észlelet az
észlelhetetlenből. Minden igyekezetnek, amely a gondolati
vonatkozásokon kívül más vonatkozást is keres az észleletek
között, szükségképpen meg kell hiúsulnia.
Mi
tehát az észlelet? Ez a kérdés így általánosságban feltéve
képtelenség. Az észlelet mindig mint egészen határozott valami,
mint konkrét tartalom jelenik meg. Ez a tartalom közvetlenül
adott és ebben ki is merül. Ezzel az adott tartalommal
kapcsolatban csak azt kérdezhetjük, hogy micsoda még azon
kívül, hogy észlelet, azaz mit jelent a gondolkodás számára. Az
a kérdés tehát, hogy „mi” egy észlelet, csakis a neki
megfelelő fogalmi intuícióra vonatkozhatik. Ebből a szempontból
az észlelet szubjektivitására vonatkozó kérdés a kritikai
idealizmus értelmében fel sem vethető. Szubjektívnek csak azt
lehet nevezni, amit a szubjektumhoz tartozónak észlelünk. A
szubjektív és objektív közötti kapcsolatot nem hozhatja létre
valamely, naiv értelemben vett reális folyamat, vagyis
valamely észlelhető történés, hanem egyedül a gondolkodás.
Számunkra tehát objektív az, ami az észle- letben mint az
észleleti szubjektumon kívüli valami jelenik meg. Észleleti
szubjektumon észlelhető marad számomra, ha az előttem álló
asztal megfigyelésem köréből már eltűnt. Az asztal
megfigyelése valamilyen, ugyancsak maradandó változást idézett
elő bennem. Visszamaradt bennem az a képesség, hogy az asztal
képét később újra felidézzem. A kép létrehozásának ez a
képessége megmarad bennem. A pszichológia ezt a képet
emlékezési képzetnek nevezi. Ezzel szemben ez az, amit egyedül
jogosan nevezhetünk az asztal képzetének. Ez felel meg
ugyanis saját állapotom észlelhető változásának, amelyet az
idézett elő, hogy az asztal látókörömben volt. Ez pedig nem az
észleleti szubjektum mögött álló valamilyen „énnek, mint
olyannak”, hanem magának az észlelhető szubjektumnak a
változását jelenti. A képzet tehát szubjektív észlelet,
ellentétben az objektív észlelettel, amikoris a tárgy van jelen
észleleteink területén. A szubjektív és objektív észlelet
összekeverése vezet az idealizmusnál ahhoz a félreértéshez,
hogy a „világ az én képzetem”.
A
következőkben a képzet fogalmát fogjuk közelebbről
meghatározni. Amit eddig elmondtunk róla, még nem a képzet
fogalma, csak útmutatás arra nézve, hol találhatjuk meg a
képzetet észleleteink területén. A képzet pontos fogalma
azután lehetővé teszi majd, hogy kielégítő magyarázatot kapjunk
a képzet és tárgy viszonyáról is. Ez azután át is vezet
bennünket azon a határon, amelyen átmenve az emberi szubjektum
és a világhoz tartozó objektum viszonyát a megismerés tisztán
fogalmi területéről le tudjuk hozni a konkrét individuális
életbe. Ha tudjuk, mit tartsunk a világról, könnyű lesz
ehhez igazodnunk is. Csak akkor tudunk teljes erővel tevékenyek
lenni, ha ismerjük azt a világhoz tartozó objektumot, amelynek
tevékenységünket szenteljük.
Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az itt ismertetett
felfogáshoz mintegy természetszerűen jut el az ember, ha a
világhoz való viszonyáról gondolkodni kezd. Eközben úgy látja,
hogy egy olyan gondolatmenetbe bonyolódik bele, amely
feloldódik, miközben kialakítja. Ennek a gondolatmenetnek a
pusztán elméleti megcáfolása egymagában nem elegendő. Át is
kell élnünk, hogy meglássuk azt az eltévelyedést, amelyhez
vezet, és így találjuk meg a kivezető utat. Ennek az átélésnek
az ember és világ viszonyának a vonatkozásában nem azért kell
megnyilvánulnia, hogy megcáfoljuk azokat akiknek az erre a
viszonyra vonatkozó nézetét tévesnek tartjuk, hanem mert
tudnunk kell, hogy az erről a viszonyról való kezdetleges
gondolkodás milyen zavart idézhet elő. Azt kell belátnunk,
hogyan cáfoljuk meg önmagunkat ezen kezdetleges
gondolkodás tekintetében. Fenti fejtegetéseimben ezt a
szempontot követtem.
Aki
az embernek a világhoz való viszonyáról valamilyen nézetet akar
kialakítani, rá fog jönni, hogy ennek a viszonynak legalább egy
részét az által hozza létre, hogy a világ dolgairól és
folyamatairól képzeteket alkot. Ezzel elfordítja tekintetét
attól, ami kinn a világban van és belső világa,
képzetvilága felé irányítja. Rájön arra, hogy nem lehet
kapcsolata semmilyen dologgal és folyamattal, ha nem
keletkezik benne valamilyen képzet. Innen már csak egy lépés
választja el attól a véleménytől, hogy mégis csak a saját
képzeteit éli át; a külvilágról csak annyiban tud, amennyiben
az képzetként él benne. Ezzel a véleménnyel már el is
hagytuk a valóság naiv szemlélésének az álláspontját, amelyet
az ember a közte és a világ között fennálló viszonyról való
elmélkedése előtt foglal el. Ezen a naiv állásponton állva azt
hiszi, hogy a dolgok valóságok. Az önmagáról való gondolkodás
arra kényszeríti, hogy elhagyja ezt az álláspontot. Nem engedi
olyannak látnia a valóságot, amilyennek a naiv tudat hiszi.
Csak a saját képzeteire engedi hogy nézzen; ezek
ékelődnek saját lénye és a naiv álláspont ún. valóságos világa
közé. A közbeékelődött képzetvilág miatt az ember már nem Így
keletkezik a megismerés számára elérhetetlen „magánvaló”
gondolata. — Amíg megmaradunk annak a viszonynak a
szemlélésénél, amelybe úgy tűnik, hogy képzetalkotásunk révén
jutunk a világgal, nem kerülhetünk ki ebből a
gondolatmenetből. Nem maradhatunk meg a valóság naiv
szemléletének az álláspontján, ha nem akarjuk mesterségesen
elzárni magunkat a megismerési vágy elől. Az a tény, hogy él
bennünk a vágy az ember és a világ viszonyának a megismerésére,
mutatja, hogy el kell hagynunk a naiv álláspontot. Ha a naiv
álláspont adna valamit, amit igazságnak ismerhetünk el, nem
élhetne bennünk ez a vágy. — Mindezek után sem jutunk azonban
olyasmihez, amit igazságnak fogadhatunk el, ha csak elhagyjuk
a naiv álláspontot, de — anélkül, hogy észrevennénk -
megtartjuk reánk kényszerített gondolatmenetét. Ebbe a hibába
esünk, ha azt mondjuk, hogy csak képzeteinket éljük át és míg
azt hisszük, hogy valóságokkal van dolgunk, csak a valóságok
képzeteiről van tudatunk; ezért fel kell tételeznünk, hogy csak
tudatunk körén kívül vannak igazi valóságok, „magánvalók”,
amelyekről közvetlenül semmit sem tudunk, amelyek valahogyan
hozzánk jutnak és úgy hatnak reánk, hogy képzetvilágunk
létrejön bennünk. — Aki így gondolkodik, nem csinál mást, mint
gondolatban még egy világot épít a meglévő mellé; de akkor erre
a világra vonatkozóan gondolati munkáját tulajdonképpen
elölről kellene kezdenie. Mert az ismeretlen „magánvalót” az
emberhez való viszonyában ugyanolyannak gondolja, mint a naiv
valóságszemlélet ismert álláspontja. — Az ember csak akkor
kerülhet ki abból a zűrzavarból, amelybe ezzel az állásponttal
kapcsolatban a kritikai megfontolás révén jut, ha rájön arra,
hogy azon belül, amit magában benn és a világban kinn
észlelve át tud élni, van valami ami egyáltalán nem lehet
kitéve annak a veszélynek, hogy a dolog és a szemlélő ember
közé a képzet ékelődjék. Ez a valami a gondolkodás. A
gondolkodással szemben az ember megmaradhat a naiv
realista állásponton. Ha nem teszi, ez csak azért van, mert
rájött arra, hogy egyéb vonatkozásban fel kell adnia ezt az
álláspontot; de ugyanakkor nem veszi észre, hogy így szerzett
felismerése a gondolkodásra viszont nem alkalmazható. Ha pedig
észreveszi, ezzel utat nyit annak a felismeréséhez, hogy a
gondolkodásban és a gondolkodás révén azt a valamit kell
megismernie, amivel szemben az ember mintegy vakká teszi magát
azáltal, hogy a világ és önmaga közé be kell ékelnie a
képzetvilágot. — Valaki, akit nagyra becsülök, azt a
szemrehányást tette, hogy a gondolkodásról szóló
fejtegetéseimben megmaradtam a gondolkodás olyan naiv
realizmusánál, mint ami előállna ha a valóságos világot és a
képzetvilágot egynek tartanánk. Szerintem viszont éppen
ezekben a fejtegetésekben sikerült kimutatni, hogy a „naiv
realizmusnak” a gondolkodásra vonatkozó érvényessége a
gondolkodás elfogulatlan megfigyeléséből szükségszerűen
következik; és hogy a más vonatkozásban nem helytálló naiv
realizmus a gondolkodás igazi mivoltának a megismerése révén
túlhaladott lesz.
|