VI. FEJEZET
Az
emberi individualitás
A
képzetek magyarázatánál a filozófusok a fő nehézséget abban a
körülményben látják, hogy bár a külső dolgok nem mi magunk
vagyunk, képzeteink formája mégis meg kellene hogy feleljen a
külső dolgoknak. Pontosabb vizsgálódásnál azonban kiderül,
hogy ilyen nehézség egyáltalán nem is létezik. A külső dolgok
valóban nem mi vagyunk, de azokkal egy és ugyanazon világhoz
tartozunk. A világnak azon a kivágatán, amelyet
szubjektumomként észlelek, átárad az általános világtörténés
áramlása. Észlelésem számára bőröm mindenesetre körülhatárol.
De ami bőrömön belül van, az a kozmosz egészéhez tartozik.
Ahhoz tehát, hogy valamilyen kapcsolat legyen organizmusom és a
rajtam kívül lévő tárgy között, egyáltalán nem szükséges, hogy
a tárgyból valami belém kerüljön vagy szellemembe úgy
benyomódják, mint a pecsétnyomó a viaszba. A kérdés, hogyan
szerzek tudomást a tőlem tíz lépésnyire álló fáról, teljesen
hibás. A kérdés ilyen feltevése abból a szemléletből fakad,
hogy testem határai abszolút válaszfalak, amelyeken keresztül
hatolnak belém a dolgokról szóló híradások. A bőrömön belül és
a bőrömön kívül működő erők azonban ugyanazok. Én magam vagyok
tehát valójában a dolgok; mindenesetre nem én, mint az
észleletek szubjektuma hanem én, mint az általános
világtörténés egy része. A fa észlelete és énem ugyanahhoz az
egészhez tartozik. Ez az általános világtörténés ugyanolyan
mértékben idézi fel ott a fa észleletét, mint itt énem
észleletét. Ha a világot nem megismerném, hanem teremteném,
akkor objektum és szubjektum (észlelet és én) egy aktusban
keletkeznék. Mert kölcsönösen feltételezik egymást. Mint
megismerő lény összetartozó mivoltuk közös elemét csak a
gondolkodással találhatom meg, amely a kettőt a fogalmak
segítségével egymásra vonatkoztatja.
Legnehezebb az észleleteink szubjektivitására vonatkozó ún.
fiziológiai bizonyítékokat megcáfolni. Ha nyomást gyakorolok
bőrömre, azt nyomásként észlelem. Ha ugyanaz a nyomás szememet
éri, fényként, ha fülemet éri, hangként észlelem. Az elektromos
ütést szememmel fénynek, fülemmel csattanásnak, tapintó
idegeimmel ütésnek, szagló érzékemmel foszforszagnak észlelem.
Mi következik ebből? Csak a következő: észlelek egy elektromos
ütést (illetve nyomást), erre egy fényminőséget vagy hangot,
szagot stb. Ha nem volna szemem, a mechanikus rázkódás
észleletéhez nem csatlakoznék a fényminőség észleletére,
hallószervem nélkül a hangészlelet stb. Már most milyen jogon
lehet mondani, hogy észlelőszerveink nélkül az egész folyamat
nem léteznék. Aki abból a körülményből, hogy egy elektromos
folyamat a szemben fényt idéz elő, arra következtet vissza,
hogy amit fényként érzékelünk, az organizmusunkon kívül csak
mechanikus mozgási folyamat, az elfelejti, hogy csak az egyik
észleletről megy át a másikra és egyáltalán nem az észleleten
kívüli valamire. Amilyen joggal állítjuk azt, hogy a szem a
környezetében lejátszódó mechanikus mozgási folyamatot fényként
észleli, ugyanolyan joggal állíthatjuk azt is, hogy valamely
tárgy szabályszerű változását mozgási folyamatként észleljük.
Ha egy forgatható korong szélére tizenkétszer festem le
ugyanazt a lovat éspedig pontosan a folyamatos futásban felvett
testi formákkal, akkor a korong forgatásával a mozgás látszatát
kelthetem. Csak egy nyíláson keresztül kell néznem úgy, hogy
megfelelő időközökben a ló egymásután következő mozdulatait
lássam, akkor nem tizenkét különböző lovat ábrázoló képet
látok, hanem egyetlen futó ló képét.
Az
említett fiziológiai tény ezek szerint nem ad magyarázatot az
észlelet és képzet viszonyára. Máshol kell tehát keresnünk.
Abban a pillanatban, amikor megfigyelésem látókörében
valamilyen észlelet megjelenik, gondolkodásom is tevékenykedni
kezd. Gondolati rendszeremben valami, egy bizonyos intuíció,
egy bizonyos fogalom kapcsolódik az észlelethez. Ha azután az
észlelet eltűnik látókörömből, mi marad vissza? Intuícióm arra
az észleletre vonatkoztatva, amely az észlelés pillanatában
keletkezett. Hogy azután később milyen elevenen tudom újból
magam elé idézni ezt a vonatkozást, az attól függ, hogy
szellemi és testi organizmusom hogyan működik. A képzet
nem egyéb, mint egy bizonyos észleletre vonatkoztatott
intuíció, olyan fogalom, amely egyszer egy észlelettel
összekapcsolódott és amelynek erre az észleletre való
vonatkozása megmaradt. Az oroszlán fogalmát nem oroszlán
észleleteimből alkottam. Az oroszlánról alkotott képzetemet
viszont észleletem nyomán alakítottam ki. Az oroszlán fogalmát
megértethetem olyan emberrel is, aki sohasem látott oroszlánt.
De nem juttathatom eleven képzethez saját észlelése
nélkül.
A
képzet tehát individualizált fogalom. És most már
érthető, miért képviselhetik számunkra képzeteink a valóság
dolgait. Valamely dolog teljes valóságát a megfigyelés
pillanatában a fogalom és észlelet összekapcsolódása adja. A
fogalom az észlelet révén individuális alakot kap, vonatkozást
erre a meghatározott észleletre. A fogalom ebben az
individuális alakjában — amely az észleletre való vonatkozását
mint valami sajátosságot hordja magában — él bennünk tovább és
adja az illető dolog képzetét. Ha egy másik dologgal kerülünk
szembe, amelyhez ugyanaz a fogalom kapcsolódik, akkor
felismerjük az előbbivel való rokonságát; ha ugyanazzal a
dologgal másodszor kerülünk szembe, akkor fogalmi
rendszerünkben nemcsak általánosságban találunk egy megfelelő
fogalmat, hanem az individualizált fogalmat találjuk meg
ugyanazzal a tárggyal való sajátságos vonatkozásában és a
tárgyat újból felismerjük.
A
képzet tehát az észlelet és fogalom között van, mint az
észleletre utaló meghatározott fogalom.
Mindannak az összességét, amiről képzetet tudok alkotni,
nevezhetem tapasztalatomnak. Minél több individualizált fogalma
van valakinek, annál gazdagabb a tapasztalati világa. Akinek
semmilyen intuíciós képessége nincs, az nem alkalmas
tapasztalatszerzésre. A tárgyak újból eltűnnek látóköréből,
mert nincsenek meg azok a fogalmai, amelyeket kapcsolatba
hozzon velük. De nem tud tapasztalatokat gyűjteni az sem,
akinek ugyan jól fejlett gondolkodóképessége van, de tompa
érzékszervei miatt rosszul működik az észlelése. Az ilyen
szerezhet ugyan magának valamilyen módon fogalmakat, de
intuícióiból hiányzik az eleven vonatkozás a konkrét dolgokra.
A gondolat nélküli utazó és az absztrakt fogalmi rendszerekben
élő tudós egyaránt képtelen gazdag tapasztalatokra szert
tenni.
A
valóság mint észlelet és fogalom jelenik meg számunkra, a
képzet mint ennek a valóságnak szubjektív reprezentánsa.
Ha
csak megismerők lennénk, akkor minden objektív dolog summája az
észleletben, fogalomban és képzetben volna adva számunkra.
Nem
elégszünk meg azonban azzal, hogy az észleletet a gondolkodás
segítségével a fogalomra vonatkoztassuk, hanem a magunk külön
szubjektivitására, individuális énünkre is vonatkoztatjuk.
Ennek az individuális vonatkoztatásnak a kifejeződése az érzés,
amely pozitív vagy negatív jelleggel nyilatkozik meg.
Gondolkodás és érzés megfelel mivoltunk már említett
kettős természetének. A gondolkodás az az elem, amellyel
részt veszünk a mindenség általános történéseiben. Az
érzéssel visszahúzódhatunk saját mivoltunk szűkebb
határai közé.
Gondolkodásunk összekapcsol a világgal; érzéseink
visszavezetnek önmagunkba és tesznek bennünket igazán
individuummá. Ha csak gondolkodó és észlelő lények lennénk,
egész életünknek különbségtevésre képtelen közömbösségben
kellene eltelnie. Ha magunkat csak megismerni tudnánk,
teljességgel közömbösek lennénk önmagunk számára. Csak az
által, hogy az önmagunk megismerése mellett önmagunkat érezzük
is, hogy az észleletek nyomán örömet és fájdalmat érzünk, élünk
olyan individuális lényekként, akiknek a léte nem merül ki a
világ többi részével kapcsolatos fogalmi viszonyban, hanem
önmaguk számára még külön értéket is jelentenek.
Azt
mondhatná valaki, hogy érzelmi életünk gazdagabb, valósággal
telítettebb, mint a világ gondolkodó szemlélése. Erre azt
válaszolhatjuk, hogy érzésvilágunk csak saját individuumunkra
vonatkozólag gazdagabb. A világ egésze számára érzésvilágunk
csak akkor jelent valamit, ha az érzés, mint a magunkon
tapasztalt észlelet, valamilyen fogalommal kerül kapcsolatba és
ezen a kerülő úton át beletagozódik a világmindenségbe.
Életünk állandó ide-oda ingázás az általános világtörténésben
való részvétel és individuális létünk között. Minél magasabbra
emelkedünk a gondolkodás általános világába — ahol az
individualitás végül már csak mint a fogalom egy példája, egy
esete érdekel bennünket —, annál jobban mosódik el bennünk az
egyes lény, a határozott egyes személy jellege. Ezzel szemben
minél mélyebbre szállunk le saját belső életünkbe, minél jobban
szőjük át érzéseinkkel a külvilágban szerzett
tapasztalatainkat, annál inkább különülünk el az univerzális
léttől. Valóban igaz individualitás az, aki érzéseivel minél
magasabbra tud emelkedni az eszmevilág régiójában. Bizonyos
emberek fejében a legáltalánosabb eszméknek is olyan sajátos
színezetük van, hogy félreérthetetlenül mutatják kapcsolatukat
hordozójukkal. Mások fogalmaiban nyomát sem találjuk az egyéni
sajátosságnak, mintha ezek a fogalmak nem is húsból és vérből
való embertől származnának.
Már
a képzetalkotás is individuális jelleget ad fogalmi életünknek.
Hiszen mindenki más-más pontról szemléli a világot.
Észleleteihez hozzáfűzi fogalmait. Az általános fogalmakat a
maga sajátos módján gondolja. Ez a sajátos meghatározottság a
világban elfoglalt helyünk eredménye, az életünk színteréhez
tartozó észleleti szféráé.
Ezzel a meghatározottsággal egy másik, a sajátos
organizációnktól függő meghatározottság áll szemben. Hiszen
organizációnk speciálisan meghatározott egyedüli valami.
Mindannyian sajátos és a legkülönbözőbb intenzitású érzéseket
fűzzük észleleteinkhez. Ez az ami saját személyiségünkben
individuális. Ez marad meg, ha életünk színterének
meghatározottságait mind leszámítjuk.
A
teljesen gondolatnélküli érzelmi élet lassanként el kell hogy
veszítse minden kapcsolatát a világgal. A totalitásra törekvő
embernél a világ megismerése együtt jár az érzésvilág
kifejlesztésével és kiművelésével.
Az
érzés által kapnak a fogalmak konkrét életet.
|