VII. FEJEZET
Van-e
a megismerésnek határa?
Megállapítottuk, hogy a valóság megismeréséhez az elemeket
egyrészt az észlelés, másrészt a gondolkodás szférájából kell
merítenünk. Láttuk, hogy a teljes valóság — beleértve saját
szubjektumunkat is — organizációnk adottsága következtében
mint kettősség jelenik meg számunkra. A megismerés áthidalja
ezt a kettősséget, amennyiben a valóság két eleméből, az
észleletből és a gondolkodás által nyert fogalomból illeszti
össze a dolog egészét. Ha azt a világot, amely elénk tárul
mielőtt a megismerés révén a maga igazi alakját megkapta volna,
a jelenségek világának nevezzük, szemben a világ észleletből és
fogalomból egységgé kovácsolt mivoltával, akkor azt mondhatjuk,
hogy a világ számunkra kettősségként (dualisztikusan) van adva
és a megismerés dolgozza össze egységgé (monisztikussá). Az
ebből az alapelvből kiinduló filozófiát monista filozófiának,
vagy monizmus- nak nevezhetjük. Szemben áll ezzel a
kétvilág-teória, vagy dualizmus. Az utóbbi nem fogadja
el, hogy csupán organizációnk osztja ketté az egységes
valóságot, hanem azt állítja, hogy két egymástól teljesen
különböző világ van. És az egyik világ magyarázatának a
princípiumait a másikban keresi.
A
dualizmus a megismerés téves értelmezésén alapszik. Az egységes
létet két területre bontja, amelyek mindegyikének megvannak a
maga saját törvényei; ezeket a területeket azután külsőlegesen
szembeállítja egymással. Ilyen dualizmusból származik az észlel
eti objektum és magánvaló megkülönböztetése, amely Kant révén
került a tudományba és amelyet a mai napig sem küszöböltek ki.
Ahogy kifejtettük, szellemi organizaciónk természetében rejlik,
hogy valamely dolog csak mint észlelet lehet adva számunkra. A
gondolkodás azután megszünteti a különállóságot, amennyiben
minden észleletnek kijelöli a maga törvényszerű helyét a világ
egészében. Amíg a világ egészének egyes részeit észleletként
határozzuk meg, ezzel az elkülönítéssel egyszerűen
szubjektivitásunk egy törvényét követjük. De ha az észleletek
összességét az egyik résznek vesszük, és ezzel mint másik részt
a „magánvalókat” állítjuk szembe, akkor a levegőbe
filozofálunk, csak játszunk a fogalmakkal. Mesterséges
ellentétet konstruálunk, az ellentét másik tagjának azonban nem
tudunk tartalmat adni, mert valamely dolog számára tartalmat az
észleletből meríthetünk.
A
létnek minden olyan formáját, amelyet az észlelet és fogalom
területén kívül lévőnek gondolunk, a jogosulatlan
hipotézisek szférájába kell utalnunk. Ebbe a kategóriába
tartozik a „magánvaló”. Egész természetes, hogy a dualista
gondolkodó nem találhatja meg az összefüggést a hipotetikusan
elfogadott világprincípium és a tapasztalatszerűen adott dolgok
között. A hipotetikus világprincípium számára csak úgy kaphat
valamilyen tartalmat, ha ezt a tartalmat a tapasztalati
világból veszi és ez előtt a tény előtt egyszerűen behunyja a
szemét. Különben tartalom nélküli fogalom marad, nem is
fogalom, csak valami, aminek fogalmi formája van. A dualista
gondolkodó erre általában azt mondja, hogy ennek a fogalomnak
a tartalmát megismerésünkkel nem közelíthetjük meg, csak annyit
tudhatunk, hogy van ilyen tartalom, de nem hogy
mi ez a tartalom. A dualizmus mindkét esetben
áthidalhatatlan. Hiába visszük a magánvaló fogalmába a
tapasztalati világ néhány absztrakt elemét, lehetetlen ennek a
tapasztalati világnak a gazdag, konkrét életét néhány
tulajdonságra visszavezetnünk, amelyek maguk szintén csak az
észleleti világból valók. Du Bois Reymond úgy gondolja, hogy az
anyag nem észlelhető atomjai helyzetük és mozgásuk révén
érzetet és érzést idéznek elő, azután arra a következtetésre
jut, hogy sohasem kaphatunk kielégítő magyarázatot arra, hogyan
hoz létre matéria és mozgás érzetet és érzést, mert:
„teljességgel és örökre megfoghatatlan, hogy bizonyos számú
szén, hidrogén, nitrogén stb. atom számára ne lenne közömbös
jelenbeli, múltbeli vagy jövőbeli helyzete és mozgása.
Teljességgel megfoghatatlan, miként támadhat össze-
működésükből tudat”. — Ez a következtetés jellemző az egész
gondolati irányra. Az észleletek gazdag világából kiragadja a
helyzetet és mozgást. Ezeket átviszi az atomok kieszelt
világára. Azután csodálkozik, hogy ebből a magagyártotta és az
észleleti világból kölcsönvett princípiumból nem tudja
kibontakoztatni a konkrét életet.
Hogy a magánvaló teljesen tartalom nélküli fogalmával dolgozó
dualista nem juthat a világ magyarázatához, már princípiumának
fenti definíciójából is következik.
A
dualista minden esetben arra kényszerül, hogy megismerési
képességünknek áthághatatlan korlátokat állítson. A monista
világnézet híve tudja, hogy mindazt, ami a világ valamely
jelenségének a magyarázatához szükséges, magában ebben a
világban kell keresnie. És ennek a megtalálásában csak
organizációjának esetleges időbeli vagy térbeli korlátai vagy
hiányosságai akadályozhatják. Éspedig nem az általános emberi
organizációé, hanem csakis a saját individuális
organizációjáé.
A
megismerés általunk meghatározott fogalmából következik, hogy
nem beszélhetünk a megismerés határairól. A megismerés nem a
világ általános ügye, hanem valami, amit az embernek önmagával
kell elintézni. A dolgok nem kívánnak magyarázatot. Léteznek és
hatnak egymásra a gondolkodás révén megismerhető törvények
szerint, amely törvényekkel elválaszthatatlan egységben vannak.
Ekkor lép velük szembe énünk és fogja fel belőlük egyelőre azt,
amit észleletnek neveztünk. De az én bensejében megvan az erő
ahhoz, hogy megtalálja a valóság másik részét is. Csak ha az én
a valóságnak a világban elválaszthatatlanul összetartozó két
elemét a maga számára is egyesítette, elégül ki megismerési
vágyunk: jutott el az én ismét a valósághoz.
A
megismerés létrejöttének előfeltételei tehát az én által
és az énért vannak. Az én maga adja fel magának a
megismerés kérdéseit. Ezeket a kérdéseket pedig a gondolkodás
önmagában teljesen tiszta és világos eleméből veszi. Ha olyan
kérdést teszünk fel, amelyre nem tudunk válaszolni, ez azért
van, mert a kérdés tartalma nem minden részében világos és
határozott. Nem a világ adja fel nekünk a kérdéseket, hanem mi
magunk.
Ha
egy kérdéssel állok szemben és nem ismerem a szférát, ahonnan a
kérdés tartalma származik, elképzelhetem, hogy semmilyen
lehetőségem sincs annak megválaszolására.
Megismerésünk során kérdésekkel állunk szemben, amelyek azért
vetődnek fel, mert a tér, idő és szubjektív organizációnk által
megszabott észleleti szférával a világ egységes egészére utaló
fogalmi szféra áll szemben. Feladatunk az általunk jól ismert
két szférának az összeegyeztetése. A megismerés határairól
ezzel kapcsolatban nem beszélhetünk: Előfordulhat, hogy
valamely időpontban ez vagy az kiderítetlen marad, mert
életünk színtere megakadályoz abban, hogy észleljük azokat a
dolgokat, amelyek közrejátszanak. De amit ma nem találtunk meg,
azt holnap megtalálhatjuk. Az ilyen körülmények szabta korlátok
csak múló természetűek és az észlelés és gondolkodás
fejlődésével leküzdhetők.
A
dualizmus azt a hibát követi el, hogy az objektum és szubjektum
ellentétét — amelynek csak az észleleti területen van
jelentősége — pusztán kieszelt, az észleleti területen kívüli
jelenségekre viszi át. Minthogy azonban az észleleti területen
a különálló jelenségek csak addig különállóak, amíg az észlelő
lemond a gondolkodásról, amely minden különállóságot megszüntet
és megvilágítja a különállóság pusztán szubjektív eredetét, a
dualista olyan meghatározásokat visz át az észleletek mögötti
világra, amelyeknek még magukra az észleletekre nézve sincs
abszolút, csak relatív érvényességük. Ezzel a megismerési
folyamat két számba jövő tényezőjét, az észleletet és a
fogalmat, négyre bontja: 1. Az objektumra, mint magánvalóra; 2.
az észleletre, amelyet a szubjektum szerez az objektumról; 3. a
szubjektumra; 4. a fogalomra, amely az észleletet az
objektumra, mint magánvalóra vonatkoztatja. Az objektum és
szubjektum kapcsolata reális valami; az objektum
valóságosan (dinamikusan) befolyásolja a szubjektumot. A
dualizmus szerint ez a reális folyamat nem kerül a tudatunkba.
De az objektumból kiinduló hatás ellenhatást vált ki a
szubjektumból. Ennek az ellenhatásnak az eredménye lenne az
észlelet, és a tudatba csak ez az utóbbi kerülne. Szerinte az
objektumnak objektív (a szubjektumtól független), az
észleletnek szubjektív realitása van. Ezt a szubjektív
realitást vonatkoztatná a szubjektum az objektumra. Ez az
utóbbi vonatkoztatás eszmei. — A dualizmus ezzel két részre
szakítja a megismerési folyamatot. Az egyik az észleleti
objektum létrehozása a magánvaló dologból tudaton
kívül; a másik észlelet és fogalom összekötése és ennek
az objektumra vonatkoztatása a tudaton belül játszódna
le. Világos, hogy ilyen feltételek mellett a dualista a
fogalmakba csupán szubjektív reprezentánsait véli látni annak,
ami tudatától függetlenül létezik. Így a szubjektumban
lejátszódó, az észleletet létrehozó objektív-reális folyamat és
még inkább a magánvalók egymás közti objektív vonatkozása a
dualista számára egyenesen megismerhetetlen marad; szerinte az
ember az objektív realitásról egyáltalán csak fogalmi
reprezentánsokat szerezhet. Az a fonal, amely a dolgokat
egymással és individuális szellemünkkel (mint magánvalóval)
objektíven összeköti, a tudaton túl egy magánvaló lényben van,
akiről tudatunkban szintén csak fogalmi reprezentánsunk
lehet.
A
dualizmus szerint az egész világ valamilyen absztrakt fogalmi
sémává lesz, ha a dolgok fogalmi összefüggése mellé nem
statuál még reális összefüggéseket is. Más szóval: a dualista a
gondolkodással fellelhető ideálprincípiumokat túl légieseknek
találja és reálprincípiumokat keres, amelyekkel ezeket
alátámaszthatja.
Nézzük meg közelebbről ezeket a reálprincípiumokat. A naiv
ember (naiv realista) a külső tapasztalat tárgyait
realitásoknak tartja. Az a körülmény, hogy a dolgokat kezével
megfoghatja, szemével láthatja tanúskodik számára
realitásukról. „Amit nem észlelhetünk, az nincs is” ezt
egyenesen a naiv ember első axiómájának tekinthetjük, amelynek
fordítottját éppen úgy elismeri: „mindaz, amit észlelhetünk,
létezik”. Ezt legjobban bizonyítja az a mód, ahogyan a naiv
ember a halhatatlanságban és a kísértetekben hisz. A lelket
finom, észlelhető anyagnak képzeli, amely bizonyos különleges
körülmények között még az átlagember számára is láthatóvá
válhat (naiv kísértethit).
A
naiv realista ezzel az ő reális világával szemben minden
egyebet, tehát az eszmék világát is „csak eszmeinek”, realitás
nélkülinek tartja. Amit a dolgokhoz mint gondolatot
hozzáfűzünk, az csak a dolgokról alkotott
gondolat. A gondolat nem fűz semmi reálisat az észlelethez.
A
naiv ember azonban nemcsak a dolgok létezésére nézve tartja
egyetlen bizonyítéknak az ér- zékelhetőséget, hanem a
történésekre nézve is. Nézete szerint valamely dolog csak akkor
tud hatni egy másikra, ha valamilyen fizikailag észlelhető erő
indul ki az egyikből és jut a másikhoz. A régebbi fizika azt
tartotta, hogy a testekből nagyon finom anyagok áramlanak ki és
érzékszerveinken keresztül hatolnak lelkünkbe. Ezeket az
anyagokat csak azért nem láthatjuk, mert érzékszerveink durvák
ezeknek a finomságához. Elvileg ugyanolyan okból
tulajdonítottak realitást ezeknek az anyagoknak, amiért a
fizikai világ dolgainak is, vagyis létezési formájuk miatt,
amelyet a fizikai realitásával analógnak gondoltak.
Az
eszmeileg átélhető princípium önmagában megálló volta a naiv
tudat számára nem jelent ugyanolyan értelemben realitást, mint
a fizikailag átélhetőé. Valamely „pusztán eszmeileg”
megragadott objektumot csalóka valaminek tekinti mindaddig,
amíg az érzékszervi észlelés meg nem győzi annak realitásáról.
Röviden: a naiv ember a gondolkodás eszmei bizonyságtétele
mellé még az érzékek reális bizonyságtételét is igényli. Ennek
az igénynek az alapján keletkeztek a kinyilatkoztatásba vetett
hit primitív formái. A gondolkodással felfogható Isten a naiv
tudat számára mindig csak „elgondolt” Isten marad. A naiv
tudat Isten megnyilatkozását olyan módon kívánja, hogy az
fizikai észleléssel megközelíthető legyen. Istennek testi
valóságban kell megjelennie; a naiv tudat számára nem jelent
sokat a gondolkodás tanúbizonysága, számára az Istenség
létezését csak az bizonyítja, ha a vizet fizikailag is
észlelhetően borrá változtatja.
A
naiv ember magát a megismerést is a fizikai folyamatokkal
analóg folyamatnak képzeli. A dolgok valamilyen lenyomatot
hoznak létre a lélekben, vagy képeket küldenek ki magukból,
amelyek az érzékeken keresztül hatolnak a lélekbe stb.
Amit a naiv ember érzékeivel észlelni tud, azt valóságnak
tartja, amiről nincs ilyen észlelete (Isten, lélek, megismerés
stb.), azt az észlelt dolgokkal analógnak képzeli el.
Ha
a naiv realizmus tudományt akarna alapítani, ez a tudomány csak
az észleleti tartalmak pontos leírása lehetne. Számára
a fogalmak csak eszköz a cél eléréséhez. Csak arra valók, hogy
eszmei korrelátumokat teremtsenek az észleletek számára.
Magukra a dolgokra nézve nem jelentenek semmit. A naiv
realista számára csak azok a tulipán-egyedek jelentenek
realitást, amelyeket lát vagy láthat; a tulipán eszméje
absztrakt valami a számára, realitás nélküli gondolatkép,
amelyet a lélek az összes tulipánok közös ismertetőjegyeiből
fűzött össze.
A
naiv realizmusnak és annak az alaptételének, amely szerint
minden észlelt dolog valóság, ellentmond a tapasztalat, amely
azt tanítja, hogy az észleletek tartalma mulandó természetű. A
tulipán, amelyet látok, ma valóság; egy év múlva a semmibe
tűnt. Ami megnyilatkozott benne, az a tulipánfajta. Ez a fajta
azonban a naiv realizmus szerint nem valóság, „csak” egy
eszme. Így ez a világnézet abba a helyzetbe kerül, hogy
látnia kell, mint jönnek és tűnnek el az általa valóságnak
tartott dolgok, miközben éppen a szerinte „nem valóságos”
valami nyilatkozik meg a „valóságossal” szemben. A naiv
realizmus tehát kénytelen elfogadni az észleletek mellett még
valami eszmeit is. Kénytelen olyan elemeket tudomásul venni,
amelyeket érzékszervekkel nem észlelhet. És úgy segít magán,
hogy ezek létezési formáját az érzékelhető objektumokéval
analógnak gondolja. Ilyen hipotetikus realitások azon a
láthatatlan erők, amelyek révén a fizikailag észlelhető dolgok
egymásra hatnak. Ilyen az egyeden túlmutató átöröklés,
amelynek alapján az egyedből hozzá hasonló új egyed fejlődik,
és amelynek révén a fajta fenntartja magát.
Ilyen valami a szerves testeket átható életprincípium, a lélek,
amelyről a naiv tudat mindig az érzékelhető realitások
analógiájára alkot fogalmat; és ilyen végül a naiv ember által
elfogadott isteni lény. Ennek az isteni lénynek tevékenységét
teljesen olyan jellegűnek képzeli el, amilyen magának az
embernek az észlelhető tevékenysége, vagyis
antropomorfnak.
A
modern fizika az érzeteket a testek legapróbb részeinek és
valamilyen végtelenül finom anyagnak, az éternek vagy valami
ehhez hasonlónak a folyamataira vezeti vissza. Amit például
hőnek érzünk, az a hőt okozó test részeinek a mozgása az
általa elfoglalt térben. Itt is valami észlelhe- tetlent
képzelnek analógnak az észlelhetővel. A „test” fogalmának
érzékelhető analogonja ebben az értelemben valamely minden
oldalról körülzárt tér belseje, amelyben minden irányban
rugalmas golyók mozognak, meglökik egymást, a falakhoz ütődnek,
onnan visszapattannak stb.
Ilyen feltételezés nélkül a naiv realizmus számára a világ
észleletek összefüggéstelen halmazává hullana szét, amelyben
nincsenek kölcsönös vonatkozások, és amely semmilyen egységgé
sem kapcsolódik össze. Világos azonban, hogy a naiv realizmus
csak következetlenséggel juthat ehhez a feltételezéshez. Ha hű
akar maradni alaptételéhez, hogy csak az valóság amit
észlelünk, akkor nem szabadna valóságot feltételeznie ott, ahol
semmit sem észlel. Az észlelhető dolgokból ható észlelhetetlen
erők a naiv realizmus álláspontja szerint, tulajdonképpen
jogosulatlan hipotézisek. De mert más realitást nem ismer,
ezeket a hipotetikus erőket észleleti tartalommal ruházza fel.
Tehát egy létformát (az észleleti létformát) olyan területre
terjeszt ki, ahol hiányzik az az eszköz, amely egyedül
mondhatna valamit erről a létformáról, vagyis maga az
érzékszervi észlelés.
Ez
az önmagában ellentmondó világnézet a metafizikai realizmushoz
vezet. Ez utóbbi az észlelhető realitás mellé egy
észlelhetetlent konstruál, amelyet az előbbivel analógnak
gondol. A metafizikai realizmus tehát szükségképpen
dualizmus.
Ahol a metafizikai realizmus valamilyen összefüggést vesz észre
az észlelhető dolgok között (egymás felé irányuló mozgást, egy
objektív valaminek a tudatossá válását stb.), ott valamilyen
realitást tételez fel. Ezt a megfigyelt összefüggést azonban
csak a gondolkodással tudja kifejezni, de nem tudja észlelni.
Az eszmei vonatkozást önkényesen valami észlelhetőhöz teszi
hasonlóvá. E szerint a gondolatmenet szerint tehát a valóságos
világ két részből tevődik össze: az örökké keletkező és elmúló
észleleti objektumokból és az észlelhetetlen erőkből, amelyek
az észleleti objektumokat létrehozzák és amelyek
maradandóak.
A
metafizikai realizmus a naiv realizmus és idealizmus
ellentmondásokkal teli keveréke. Feltételezett erői
észlelhetetlen dolgok észleleti qualitásokkal felruházva. A
világnak a mellett a területe mellett, amelyre vonatkozólag az
észlelhetőségben megismerési módja van, elismer egy másik
területet is, amellyel szemben az a megismerési mód nem
alkalmazható és amely csak a gondolkodással közelíthető meg.
Ugyanakkor nem tudja rászánni magát arra, hogy a létnek azt a
formáját, amelyet a gondolkodás közvetít, vagyis a fogalmat
(eszmét) az észlelettel egyenrangú tényezőnek ismerje el. Ha el
akarjuk kerülni az észlelhetetlen észlelet ellentmondását,
akkor el kell ismernünk, hogy az észleletek közötti, a
gondolkodás által közvetített vonatkozásoknak számunkra nincs
más létformája, mint a fogalmi létforma. Ha a metafizikai
realizmusból a jogosulatlan elemeket kizárjuk, a világ nem lesz
más, mint észleletek és azok fogalmi (eszmei) vonatkozásainak
összessége. Így a metafizikai realizmus olyan világnézetbe
torkollik, amelyben az észlelet követelménye az észlelhetőség,
az észleletek közötti vonatkozásoké pedig a gondolhatóság. Ez a
világnézet az észleleti és fogalmi világ mellett nem ismerhet
el még egy harmadikat is, amelyben az ún. reálprincípium és
ideálprincípium egyaránt érvényes.
Amikor a metafizikai realizmus azt állítja, hogy az észleleti
objektum és annak észlelő szubjektuma között lévő eszmei
vonatkozáson kívül még egy reális vonatkozásnak is kell lenni
az észlelet „magánvalója”, és az észlelhető szubjektum
„magánvalója” (az ún. individuál-szellem) között, akkor ez az
állítás valamely, a fizikai világ folyamataihoz hasonló, de nem
észlelhető folyamatnak a téves feltételezésén alapszik. Ha
továbbmenően a metafizikai realizmus azt mondja, hogy észleleti
világommal tudatos-eszmei kapcsolatba kerülök, a valóságos
világgal azonban csak dinamikus (erő-)viszonyba kerülhetnek,
akkor ezzel megint csak a már kifogásolt hibát követi el.
Erőviszonyról csak az észleleti világban (a tapintóérzék
területén) beszélhetünk, azon kívül azonban nem.
Fenti világnézetet, amelybe a metafizikai realizmus, ha
ellentmondásteljes elemeit leveti, végül beletorkollik
monizmusnak nevezhetjük, mert az egyoldalú realizmust az
idealizmussal egy magasabb egységbe fogja össze.
A
naiv realizmus számára a valóságos világ észleleti objektumok
összessége; a metafizikai realizmus számára az észleleteken
kívül az észlelhetetlen erők is realitást jelentenek; a
monizmus az erők helyébe a gondolkodással megszerzett eszmei
összefüggéseket helyezi. Ezek az összefüggések azonban a
természeti törvények. A természeti törvény ugyanis nem
más, mint bizonyos észleletek összefüggésének fogalmi
kifejeződése.
A
monizmusnak egyáltalán nincs módja, hogy az észleleten és
fogalmon kívül még más princípiumokat is keressen a valóság
magyarázatára. Tudja, hogy a valóság egész területén nincs
semmi, ami erre okot adna. Az észleleti világot, ahogy
az a közvetlen észlelés elé tárul, a fél valóságnak tekinti; a
teljes valóságot az észleleti világnak a fogalmi világgal való
egyesítésében találja meg. A metafizikai realista
ellenvetésként azt mondhatja a monizmus követőjének: lehet,
hogy a te megismerésed a te organizációd számára önmagában
tökéletes, egy láncszem sem hiányzik belőle; de nem tudod,
hogyan tükröződik a világ valamilyen másképpen organizált
intelligenciában. A monizmusnak erre az a válasza, hogy ha
vannak az emberi intelligencián kívül még más intelligenciák is
ha észleleteik formái különböznek is a mieinktől, számomra csak
annak van jelentősége, ami tőlük hozzám az észlelésen és
fogalmon keresztül eljut. Észlelésem, éspedig specifikus emberi
észlelésem révén mint szubjektum, szemben kell hogy álljak az
objektummal. Ezzel a dolgok összefüggése megszakadt. A
szubjektum a gondolkodás segítségével állítja aztán ismét
helyre ezt az összefüggést. Ezzel újra belehelyezi magát a
világ egészébe. Minthogy csakis szubjektumunk az oka annak,
hogy a világnak ez az egésze észleleteink és a fogalmak között
megszakítottan jelenik meg, ezért az igazi megismerést is ennek
a kettőnek az egyesítése adja. Olyan lények számára, akiknek
más az észleleti világuk (például kétszer annyi érzékszervük
van), az összefüggés más ponton tűnhetnék megszakítottnak és
annak helyreállítása is csak az ezeknek a lényeknek megfelelő,
specifikus formában történhetnék. A megismerés határának a
kérdése csak a naiv realizmus és a metafizikai realizmus
számára merül fel, mert mindkettő a lélek tartalmát csak a
világ fogalmi reprezentációjának látja. Szerintük ugyanis az,
ami a szubjektumon kívül van, abszolút valami, ami önmagán
alapszik és a szubjektum tartalma ennek az abszolút valaminek a
képe, amely teljességgel kívül áll ezen az abszolúton. A
megismerés tökéletessége ennek a képnek az abszolút objektumhoz
való kisebb vagy nagyobb hasonlóságától függ. Az olyan lény,
amelynek kevesebb érzékszerve van mint az embernek, kevesebbet
észlel a világból, amelynek több érzékszerve, többet. Ennek
megfelelően az előbbinek tökéletlenebb lesz a megismerése, mint
az utóbbinak.
A
monizmus szerint ez másképp van. Az észlelő tény organizációja
határozza meg, hol jelenik meg a világ egysége objektumra és
szubjektumra szétszakítva. Az objektum ennek a meghatározott
szubjektumnak a vonatkozásában nem abszolút, csak relatív.
Ennélfogva az ellentét áthidalása is csak egész specifikusan,
éppen az emberi szubjektum sajátos módján történhet. Mihelyt az
én, amely az észlelésben a világtól el van választva, a
gondolkodással újra beleilleszti magát a világ összefüggésébe,
megszűnik minden további kérdés, amely csak a különválás
következménye volt.
Másfajta lénynek másfajta megismerése lehet. A mi megismerésünk
elégséges ahhoz, hogy a saját magunk által feltett kérdésekre
megadja a választ.
A
metafizikai realizmusnak fel kell tennie a kérdést, hogy az
észleletként adottak mi által adottak és mi afficiálja a
szubjektumot? A monizmus szerint az észleletet a szubjektum
határozza meg. A szubjektumnak azonban a gondolkodásban
egyúttal megvan az eszköze ahhoz, hogy a saját maga által
előidézett ezt a meghatározottságot megint megszüntesse.
A
metafizikai realizmus újabb nehézségek előtt áll, ha a
különböző emberi individuumok világképeinek a hasonlóságát
akarja megmagyarázni. Fel kell ugyanis tennie a kérdést: hogy'
lehet az, hogy a szubjektumomtól függő észleleteimből és
fogalmaimból alkotott világképem megegyezik azzal a
világképpel, amelyet egy másik emberi individuum alkot
ugyanebből a két szubjektív tényezőből? És egyáltalán, hogy'
következtethetek az én szubjektív világképemből egy másik
emberére? Abból, hogy az emberek a praktikus életben megértik
egymást, a metafizikai realista szubjektív világképeik
hasonlóságára gondol következtetni. Világképeik hasonlóságából
azután tovább következtet arra, hogy az egyes emberi észleleti
szubjektumok alapját képező individuál szellemek, vagy a
szubjektumok alapját képező én-ek, mint „magánvalók”
egyformák.
Ez
tehát olyan következtetés, amely bizonyos számú okozatból
következtet az ezek mögött álló okok jellegére. Megfelelő számú
esetből annyira ismerni véljük a tényállást, hogy tudjuk,
hogyan fognak működni majd a felismert okok más esetekben. Az
ilyen következtetést induktív következtetésnek nevezzük. A
kapott eredmény módosítására kényszerülünk azonban, ha egy
további megfigyelés eredményeképpen valami váratlan adódik,
mert az eredmény jellegét mégis csak a megfigyelések
individuális alakja határozza meg. Az okoknak ez a
feltételezett megismerése azonban a metafizikai realizmus
szerint a gyakorlati élet számára teljesen elegendő.
Az
induktív következtetés a modern metafizikai realizmus metodikai
alapja. Volt idő, amikor a fogalmakból véltek kihámozni
valamit, ami már nem fogalom. A fogalmakból gondolták
megismerni a metafizikai realitásokat, amelyek a metafizikai
realizmusban végül is nélkülözhetetlenek. A filozofálásnak ez a
módja már a múlté. Ehelyett azt hiszik, hogy elegendő számú
észleleti tényből a tények alapját képező magánvaló jellegére
lehet következtetni. Ahogy azelőtt a fogalomból, úgy akarják ma
az észleletekből a metafizikai tényeket kihámozni. Mivel a
fogalmak átlátszóan világosak, ezért azt hitték, hogy a
metafizikai tényeket is abszolút biztossággal le lehet belőlük
vezetni. Az észleletek azonban nem ilyen átlátszóan világosak.
Minden következő valamelyes eltérést mutat a hasonló előzőtől.
Ezért alapjában véve amit a korábbi észleletből
következtettünk, azt minden későbbi valamelyest módosítja. A
metafizikai tények így nyert alakja tehát csak relatíve
mondható helyesnek; alá van vetve a jövőbeli esetek
korrekciójának. Eduard von Hartmann metafizikájának jellegét ez
a metodikai alaptétel határozza meg. Hartmann első főművének
címlapjára mottóként ezt írta: „Induktív természettudományos
módszer révén nyert spekulatív eredmények.”
Azt
az alakot, amelyet a metafizikai realizmus a „magánvaló
dolgoknak” tulajdonít, induktív következtetések révén nyeri. A
megismerési folyamatra vonatkozó vizsgálódásai alapján meg van
győződve arról, hogy a világnak az észlelet és fogalom által
„szubjektív” módon megismerhető összefüggése mellett valamilyen
objektív-reális összefüggése is létezik. Hogy ez az objektív
realitás milyen, azt az észleletekből gondolja induktív
következtetéssel meghatározhatni.
Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az észleletben és
fogalomban való átélés elfogulatlan megfigyelésére — ahogy azt
az előző fejtegetésekben megkíséreltük leírni — gyakran
zavaróan hatnak bizonyos, a természet megfigyeléséből származó
képzetek. Ennek alapján a következőket mondják: Szemünkkel a
fényspektrumban színeket észlelünk a vöröstől az ibolyáig. A
spektrum sugárterében azonban az ibolyán túl is vannak erők,
amelyekről nincs színészleletünk, de amelyeknek valamilyen
kémiai hatása van; ugyanígy a vörös hatóterületén túl is vannak
sugárzások, amelyeknek csak hőhatásaik vannak. Az ilyen és
hasonló jelenségeken gondolkodva ahhoz a nézethez jutnak, hogy
az ember észleleti világának terjedelmét az emberi érzékszervek
száma határozza meg és egészen másnak látnánk a világot, ha a
meglévőkön kívül még más, vagy egyáltalán más érzékszerveink
lennének. Aki átadja magát a csapongó fantáziának — amire ebben
a vonatkozásban éppen az újabb természeti kutatás igen csábító
ösztönzést ad a maga ragyogó felfedezéseivel — az könnyen
juthat ahhoz a nézethez, hogy az ember megfigyelési területébe
mégis csak az kerül, ami az organizációja által kialakított
érzékeire hatni tud. Nincs tehát joga ahhoz, hogy ezeket az
organizációja által korlátozott észleleteket a valóság
vonatkozásában mértékadónak tekintse. Minden új érzék
szükségképpen a valóság más képét adná. — Mindez, megfelelő
határok között gondolva, teljesen jogosult. Nem szabad azonban,
hogy ez a vélemény az észlelet és fogalom itt leírt viszonyának
elfogulatlan megfigyelésében bárkit is megzavarjon, mert ezzel
elzárja maga előtt a valóságban gyökerező világ- és
emberismerethez vezető utat. A gondolkodás mivoltának az
átélése, tehát a fogalmi világ tevékeny feldolgozása egészen
másvalami, mint valamely észlelhető dolognak az érzékszervek
útján való átélése. Bármilyen érzékszervünk lenne még egyik sem
adná a valóságot, ha gondolkodva nem hatnánk át fogalommal az
általa közvetített észleletet; ha viszont áthatjuk, akkor
akármilyen érzékszerv is lehetőséget ad a valóság átélésére.
Hogy hogyan áll az ember a valóság világában, ez olyan kérdés,
amelyhez az egészen más érzékszervek által nyert észleleti
képre vonatkozó fantáziának semmi köze sincs. Be kell látnunk,
hogy minden észleleti kép alakját az észlelő lény
organizációjától kapja, hogy viszont az átélt gondolkodó
szemlélettel áthatott észleleti kép juttatja az embert a
valósághoz. Nem az készteti az embert a világhoz való
viszonyának megismerésére, hogy képzeletében kiszínezi, milyen
más lenne a világ más érzékszervek számára, mint az emberi
érzékszervek, hanem hogy belátja: minden észlelet csak
egy részét adja a benne rejlő valóságnak, hogy tehát a
saját valóságától éppen elvisz. Ha ezt belátja, akkor
belátja azt is, hogy a gondolkodás révén viszont hozzájut a
valóságnak ahhoz a másik részéhez is, amelyet az észlelet
elrejt előle. — Az észlelet és a gondolkodással megszerzett
fogalom itt tárgyalt viszonyának elfogulatlan megfigyelésénél
zavaró lehet az is, ha a fizikai síkon közvetlenül nem
észlelhető elemekről, ha láthatatlan mennyiségekről, mint
elektromos vagy mágneses erővonalakról stb. kényszerülünk
beszélni. Úgy tűnhetik, mintha a fizika valóságelemeinek
sem az észlelhető dolgokhoz, sem a gondolati tevékenységgel
megszerzett fogalmakhoz nem lenne semmi közük. Ez a vélemény
azonban önmagunk megtévesztése. Mert a lényeges az, hogy
minden eredmény, amelyhez a fizika a maga munkájával
jutott — a jogosulatlan hipotézisek itt nem jönnek számításba -
észleletből és fogalomból tevődik össze. Ami látszólag
észlelhetetlen tartalom, azt a fizikus helyes megismerési
ösztönnel az észleletek területére vetíti, és azokban a
fogalmakban gondolja, amelyekkel az észleleti területen
dolgozunk. Az elektromos, mágneses stb. terek erőit
lényegében nem más megismerési folyamattal ismerjük
meg, mint amely az észlelet és fogalom között játszódik le. -
Az emberi érzékszervek számának növekedése vagy másfélesége
más észleleti képet eredményezne, gazdagítaná vagy másképp
alakítaná az emberi tapasztalást; de igazi megismeréshez
ezzel a tapasztalással kapcsolatban is csak a fogalom és
észlelet kölcsönhatása révén juthatunk. A megismerés
elmélyítése a magát a gondolkodásban kiélő intuíció
erőitől függ (38. old.). Ez az intuíció a gondolkodásbeli
átélésben a valóság mélyebb vagy kevésbé mély alapjaiba
tud behatolni. Az észleleti kép bővülése ösztönzést adhat erre
a behatolásra, és így közvetve elősegítheti azt. De
sohasem szabad a mélyebbre hatolást, mint a valóság
elérését összetévesztenünk az akár szűkebb, akár tágabb körű
észleleti képpel, amely mindig csak a fél valóságot
tartalmazza, ahogy azt megismerő organizációnk lehetővé teszi.
Aki nem vész el absztrakciókban, be fogja látni, hogy -
ugyanúgy ahogy az ember mivoltának a megismerésénél is — a
fizikában az észleleti síkon olyan elemeket kell
feltárni, amelyek észlelésére nincs olyan közvetlenül
rendelt érzékszervünk mint a szín vagy a hang számára. Az ember
konkrét mivoltát nemcsak az határozza meg, amit
organizációja révén közvetlen észleletként felvesz, hanem az
is, amit ebből a közvetlen észleletből kizár. Ahogy az embernek
a tudatos éber állapot mellett szüksége van a nem tudatos
alvási állapotra, úgy szüksége van az önmaga átéléséhez az
érzékszervi észleletek mellett a fizikailag nem észlelhető
elemek még sokkal nagyobb körére azon a területen, ahonnan az
érzékszervi észleletek származnak. Mindezt közvetve elmondtuk
már könyvünk első kiadásában. Itt csak azért tárgyaljuk megint,
mert azt tapasztaltuk, hogy voltak akik nem olvasták el elég
alaposan. — Meg kell gondolnunk azt is, hogy az észlelet
fogalmát — abban az értelemben, ahogyan a könyvben tárgyaltuk
nem szabad összetévesztenünk az érzékszervi észlelet
fogalmával, amely az észleletnek csak egy speciális esete. Az
eddigiekből is láthatjuk, de még inkább látni fogjuk a
későbbiek során elmondandókból, hogy ebben a vonatkozásban az
ember minden fizikai és szellemi tapasztalását
észleletnek tekintjük mindaddig, amíg a tevékeny munkával
megszerzett fogalmat nem kapcsolja hozzá. Lelki vagy szellemi
észleletekhez nincs szükség közönséges értelemben vett
érzékszervekre. — Előfordulhat, hogy valaki nem találja
helyesnek ennek a szokásos szóhasználatnak a kiterjesztését.
Erre azonban feltétlenül szükség van, ha nem akarjuk,
hogy éppen a szóhasználat akadályozza meg ismereteink bizonyos
területeken történő kibővítését. Aki csak az érzékszervi
észleletet tartja észleletnek, az még erre az
érzékszervi észleletre vonatkozólag sem jut a megismerés
számára használható fogalomhoz. Valamely fogalmat néha ki
kell terjesztenünk, hogy az aztán szűkebb területen is a
neki megfelelő értelmet kapja. Néha arra is szükség van, hogy
ahhoz, amit valamely fogalmon értünk, valami mást is
hozzáfűzzünk, hogy ezzel azt amit így értünk igazoljuk, vagy
helyesbítsük. Így ennek a könyvnek a 43. oldalán például ez
áll: „A képzet tehát individualizált fogalom.” Ezzel
kapcsolatban azt az ellenvetést tették, hogy ez szokatlan
szóhasználat. De ha tisztázni akarjuk, hogy micsoda
tulajdonképpen a képzet, akkor szükség van erre a
szóhasználatra. Hogyan juthatna előbbre a megismerés, ha
mindazok, akik kényszerülnek bizonyos fogalmak helyesbítésére,
abba az ellenvetésbe ütköznének, hogy: „Ez szokatlan
szóhasználat”.
|