X. FEJEZET
Szabadságfilozófia és monizmus
A
naiv ember, aki csak azt ismeri el valóságnak, amit szemével
láthat, kezével megfoghat, erkölcsi élete számára is
érzésekkel észlelhető indítóokokat kíván. Szüksége van valakire
aki ezeket az indítóokokat érzékszervei által felfogható módon
közli vele. Elfogadja ezeket az indítóokokat, mint parancsokat
olyan embertől, akit magánál bölcsebbnek és hatalmasabbnak
tart, vagy akit valamely más oknál fogva maga fölött álló
hatalomnak ismer el. Így keletkeznek a már előbb említett
családi, állami, társadalmi, egyházi, isteni tekintélytől
származó erkölcsi princípiumok. A legelfo- gultabb ember még
valamely egyes embernek hisz; a valamivel fejlettebb erkölcsi
magatartásában már valamely közösség (állam, társadalom)
elvárásait követi. De mindig észlelhető hatalmak azok,
amelyekre épít. Végül, akiben derengeni kezd az a meggyőződés,
hogy ezek alapjában véve ugyanolyan gyarló emberek mint ő, az
valamely magasabb hatalomhoz, isteni lényhez fordul, akit
azonban fizikailag észlelhető tulajdonságokkal ruház fel.
Ettől a lénytől megint csak azt várja, hogy észlelhető módon
közvetítse számára erkölcsi életének fogalmi tartalmát, akár
úgy, hogy Isten az égő csipkebokorban jelenik meg, akár úgy,
hogy fizikai emberi alakban jár az emberek között és fülükkel
felfoghatóan mondja meg mit tegyenek, mit ne.
A
naiv realizmus számára az erkölcsiség legmagasabb foka az,
amikor az erkölcsi parancs (erkölcsi eszme) minden idegen
lénytől függetlenül, mint feltételezett abszolút erő él az
ember belső világában. Amit először kívülről hallott mint
isteni hangot, azt most mint önálló hatalmat hallja belső
világában és ezt a belső hangot a lelkiismerettel
azonosítja.
Ezzel azonban már el is hagytuk a naiv tudat fokát és abba a
régióba léptünk, ahol az erkölcsi törvények mint normák
önállósulnak. Ekkor már nem hordozza őket semmi, hanem
metafizikai létezőkké lesznek, amelyek önmaguk által léteznek.
Hasonlóak a metafizikai realizmus láthatatlanlátható erőihez.
Ez a metafizikai realizmus a valóságot nem abban a
részesedésében keresi, amellyel az ember gondolkodással
résztvesz ebben a valóságban, hanem a valóságot hipotetikusan
hozzágondolja a tapasztalt dolgokhoz. Az emberen kívüli
erkölcsi normák mindig is kísérő jelenségei a metafizikai
realizmusnak. A metafizikai realizmus az erkölcsiség eredetét
nem is keresheti máshol, mint az emberen kívüli valóság
területén. Erre különféle lehetőségei vannak. — Ha a
feltételezett létezőt eleve gondolat nélkülinek, tisztán
mechanikai törvények szerint működőnek gondolja el, mint
amilyennek a materializmus szerint lenni kell, akkor ez a
létező az emberi individuumot is, mindazzal ami hozzá tartozik,
tisztán mechanikai szükségesség alapján hozza létre magából. De
akkor a szabadság tudata csak illúzió lehet. Mert miközben azt
hiszem, hogy cselekedetemet magam hozom létre, az engem
összetevő anyagok és azok mozgási folyamatai működnek bennem.
Szabadnak hiszem magam; de valójában összes cselekedeteim csak
a testi és a szellemi organizmusom alapját képező materiális
folyamatok eredményei. Csak mert a kényszerítő motívumokat nem
ismerjük, van szabadságérzésünk — mondja ez a nézet.
„Hangsúlyoznunk kell, hogy a szabadság érzése a külső
kényszerítő motívumok nem-ismerésén alapszik.” „Mind
cselekvésünk, mind gondolkodásunk szükségszerűen megszabott.”
(Ziehen: Leitfeden der physiologischen Psychologie. 207. old.)
[Jegyzet: Arról a módról ahogyan itt a „materializmusról”
beszélünk és ennek a módnak a jogosultságáról, a fejezet végén
lévő „kiegészítésben” szólunk.]
Egy
másik lehetőség az, hogy valaki egy szellemi lényben látja a
jelenségek mögött rejlő emberen kívüli abszolútumot. Akkor
cselekvése indítékát is egy ilyen szellemi erőben fogja
keresni. A saját értelmi világában fellelhető erkölcsi
princípiumokat ettől a magánvaló lénytől származónak tekinti
majd, akinek bizonyos szándékai vannak az emberrel. Az ezt az
irányt képviselő dualista az erkölcsi törvényeket az abszolút
lény által diktáltnak tekinti és szerinte az embernek a maga
értelmével egyszerűen csak ki kell kutatnia és végrehajtania
az abszolút lénynek ezeket az elhatározásait. A dualista az
erkölcsi világrendet egy, az e mögött álló magasabb rend
észlelhető visszfényének tartja. A földi erkölcsiségben az
emberen kívüli világrend jelenik meg. Ennek az erkölcsi rendnek
nem az ember, hanem a magánvaló, ember felett álló lény a
forrása. Az embernek azt kell tennie, amit ez a lény
akar. Eduard von Hartmann a magánvaló lényt istenségnek
gondolja, akinek a saját léte szenvedés és aki azért teremtette
a világot, hogy az megváltsa őt végtelen szenvedésétől. Ez a
filozófus tehát az emberiség erkölcsi fejlődését olyan
folyamatnak tekinti, amely azért van, hogy az istenséget
megváltsa. „Csak értelmes, öntudatos individuumok által
felépített erkölcsi világrend vezethet a világfolyamat célja
felé.” „A reális lét az istenség megtestesülése, a
világfolyamat a testté vált isten szenvedéstörténete és
egyúttal a testben megfeszített isten megváltásának az útja;
az erkölcsiség ennek a szenvedést és megváltást jelentő
útnak a megrövidítésén való munkálkodás.” (Hartmann:
„Phänomenologie des sittlichen Bewusstseins” 871. old.) Itt az
ember nem azért cselekszik mert akar, hanem cselekednie
kell, mert isten a saját megváltását akarja. A
materialista dualista az embert automatává teszi, akinek a
cselekvése tisztára mechanikai törvényszerűség eredménye, a
spiritualista dualista viszont az abszolút lény akaratának
rabszolgájává teszi, mert a magánvaló abszolút lényt olyan
szellemiségnek tekinti, akinek a létében az ember a maga
tudatos tapasztalásával nem vesz részt. Szabadság mind a
materializmus, mind az egyoldalú spiritualizmus területén
lehetetlen, mint ahogy egyáltalán lehetetlen az emberen kívüli
valamire, mint valóságra következtető, de azt nem tapasztaló
metafizikai realizmus területén is.
A
naiv realizmusnak és a metafizikai realizmusnak
következésképpen egy és ugyanazon oknál fogva tagadnia kell a
szabadságot, mert az embert csak a szükségből rákényszerített
princípiumok végrehajtójának tekinti. A naiv realizmus azzal
iktatja ki a szabadságot, hogy az embert egy észlelhető, vagy
az észleletek analógiájára elgondolt létező tekintélyének, vagy
végül az absztrakt belső hangnak veti alá, amelyet
„lelkiismeret”-nek nevez; a metafizikus, aki az emberen kívüli
valamire pusztán következtet, nem ismerheti el a szabadságot,
mert az embert valamilyen „magánvaló létező” által -
mechanikusan vagy morálisan — meghatározottnak fogja fel.
A
monizmusnak el kell ismernie a naiv realizmus részbeni
jogosultságát, mert elismeri az észleleti világot. Aki
képtelen arra, hogy az erkölcsi eszméket intuíció révén hozza
létre, annak másoktól kell azokat kapnia. Amennyiben az ember
erkölcsi princípiumait kívülről kapja, valóban nem szabad. De a
monizmus az észlelet mellett ugyanolyan jelentőséget tulajdonít
az eszmének is. Az eszme azonban megjelenhet az emberi
individuumban. És ha az ember ezt az eszmei indítékot követi,
szabadnak érzi magát. A monizmus azonban a pusztán következtető
metafizika minden jogosultságát tagadja, következésképpen
tagadja a cselekvésnek az ún. „magánvaló létező”-től származó
indítékait is. Monista felfogás szerint az ember nem-szabadon
cselekszik, ha valamilyen észlelhető külső kényszernek
engedelmeskedik; szabadon cselekszik, ha csak saját magának
engedelmeskedik. Valamilyen nem-tudatos, az észlelet és fogalom
mögött rejtőző kényszert a monizmus nem ismerhet el. Ha valaki
embertársa cselekvéséről azt állítja, hogy azt nem
szabadon hajtotta végre, akkor ki kell mutatnia, hogy az
észleleti világon belül lévő valamely dolog, ember vagy
intézmény késztette az illetőt a cselekvésre; ha azonban a
cselekvést nem-szabadnak állító valaki a fizikai és szellemi
valóság világán kívüli okokra hivatkozik, ezt a monizmus nem
tudja elfogadni.
A
monista felfogás szerint az ember részben nem-szabadon, részben
szabadon cselekszik. Az észleletek világában mint nem-szabad
lény létezik és megvalósítja magában a szabad
szellemet.
Az
erkölcsi parancsok, amelyeket a pusztán következtetésre
támaszkodó metafizikus valamely magasabb hatalomtól kénytelen
származtatni, a monizmus számára az ember gondolatai;
számára az erkölcsi világrend sem valamely tisztán mechanikus
természeti rendnek, sem valamely emberen túli világrendnek a
képmása, hanem kizárólag szabad emberi alkotás. Az ember
feladata nem az, hogy egy, a világban rajta kívül létező
lénynek az akaratát vigye keresztül, hanem hogy a saját
magáét; nem egy más lénynek a rendelkezéseit és intencióit
kell megvalósítania, hanem a sajátjait. A monizmus szerint a
cselekvő ember mögött nincsenek valamely, a világot irányító
neki idegen hatalom céljai, amely az embereket saját akarata
szerint irányítja, hanem az emberek, amennyiben intuitív
eszméket valósítanak meg, csak a saját emberi céljaikat
követik. Éspedig minden individuum a maga speciális céljait
követi. Mert az eszmevilág nem valamely emberi közösségben,
hanem csakis emberi individuumokban éli ki magát. Ami valamely
emberi közösség közös céljaként jelentkezik, az csak az
individuumok egyes akarati tetteinek következménye, éspedig
többnyire annak a néhány kiválasztottnak, akit a többiek mint
elismert tekintélyt követnek. Minden ember hivatott arra, hogy
szabad szellem legyen, ahogy minden rózsacsíra hivatott
arra, hogy rózsa legyen.
A
monizmus tehát a valóban erkölcsi cselekvés területén
szabadságfilozófia. És mert valóságfilozófia,
visszautasítja a szabad szellem metafizikai, nem-valóságos
korlátok közé szorítását, ugyanakkor viszont a naiv ember
fizikai és történelmi (naivan valóságos) korlátok közé
szorítását elismeri. És mert nem tartja az embert élete minden
pillanatában a teljes lényét megnyilatkoztató, lezárt
produktumnak, értelmetlennek látja a vitát arról, hogy az ember
mint olyan szabad-e vagy nem. Az embert önmagában
fejlődő lénynek tekinti és azt vizsgálja, vajon ezen a
fejlődési úton elérhető-e a szabad szellem foka is.
A
monizmus tudja, hogy a természet az embert nem mint teljesen
kész szabad szellemet adja ki a kezéből, hanem csak bizonyos
fokig vezeti el, ahonnan még mindig mint nem-szabad lény
fejlődik tovább, amíg elérkezik arra a pontra, ahol végül
önmagát megtalálja.
A
monizmus tisztában van azzal, hogy az olyan lény, aki fizikai
vagy morális kényszer alatt cselekszik, nem lehet igazán
erkölcsös. Az automatikus (természeti ösztönökből fakadó)
cselekvést és az engedelmes (erkölcsi normák szerinti)
cselekvést, mint átmeneti állapotokat az erkölcsiség
szükségszerű előfokainak tekinti, de látja a lehetőségét, hogy
az ember szabad szelleme révén túlemelkedhet ezeken az
átmeneti fokokon. A monizmus a valóban erkölcsi
világszemléletet általánosságban megszabadítja a naiv erkölcsi
maximák belső világbeli béklyóitól és a spekuláló
metafizikusok külső világbeli erkölcsi maximáitól. Az
előbbieket nem tudja kiküszöbölni a világból, mint ahogy nem
tudja kiküszöbölni az észleletet sem, az utóbbiakat viszont
elutasítja, mert a világ jelenségeinek a magyarázatához minden
princípiumot magán a világon belül és nem azon kívül keres.
Mint ahogy a monizmus még a gondolatát is elutasítja minden nem
emberi megismerési princípiumnak, úgy a leghatározottabban
visszautasítja a nem emberi erkölcsi maximák gondolatát is. Az
emberi erkölcsiség és az emberi megismerés egyaránt az emberi
természettől függ. És ahogy más lények megismerésén egészen
mást értenek mint mi, úgy erkölcsiségük is más lesz mint a
miénk. A monizmus szerint az erkölcsiség jellegzetesen emberi
tulajdonság, a szabadság pedig az erkölcsi élet emberi
formája.
-
Kiegészítés az 1918-as új
kiadáshoz. Az előző két fejezetben elmondottak
megítélésénél akkor jelentkezhet nehézség, ha valaki
ellentmondást vél felfedezni bennük. Beszéltünk egyrészt a
gondolkodás tapasztalásáról, mint aminek a jelentőségét
általánosnak, minden emberi tudat számára egyenlő
érvényűnek tartjuk; utaltunk másrészt arra, hogy ezzel
szemben az erkölcsi életben megvalósuló eszmék — amelyek a
gondolkodásban megragadott eszmékkel azonos jellegűek -
individuálisan élik ki magukat az egyes emberi tudatban.
Aki úgy érzi, hogy ennél a szembeállításnál mint valamilyen
látszólagos „ellentmondásnál” meg kell hogy álljon és nem
ismeri fel, hogy éppen ennek a valóban meglévő
ellentétnek az életteljes szemlélésében az ember
lényének egyik jellegzetessége mutatkozik meg, az sohasem
fogja helyes megvilágításban látni sem a megismerés, sem a
szabadság eszméjét. Annak a számára, aki a maga fogalmait
a pusztán az érzékekkel észlelhető világból „levontaknak”
(absztraháltaknak) gondolja és az intuíció jogosságát nem
ismeri el, ez a valóságot jelentő gondolat „puszta
ellentmondás” marad. De aki átlátja, hogy az eszméket, mint
önmagukban nyugvó lényegszerűt, intuitíve átéljük,
annak számára világossá válik, hogy az ember a
megismeréssel a minden ember számára egységes
eszmevilágba éli bele magát; ha viszont akarati
cselekvéseihez hoz intuíciókat ebből az eszmevilágból,
akkor ennek az eszmevilágnak egy tagját ugyanazzal a
tevékenységgel individualizálja, mint amellyel a
megismerés szellemi-eszmei folyamatában általános emberi
tevékenységet fejt ki. Ami logikai ellentmondásnak tűnik, a
megismerési eszmék általános és az erkölcsi eszmék
individuális természete: az a maga valóságában
szemlélve éppenséggel eleven fogalom lesz. Az ember
mivoltának egy ismérve, hogy az, amit intuícióval kell
megragadnia, az emberben mint valami eleven
ingalengés mozog az általános érvényű megismerés és ennek
az általános valaminek az individuális átélése között. Aki
az inga egyik kilengését nem tudja a maga valóságában
szemlélni, annak a gondolkodás csak szubjektív emberi
tevékenység marad; aki a másik kilengést nem tudja
megérteni, annak úgy tűnik, hogy az ember gondolkodó
tevékenységében elvész minden individuális élet. Az
előbbiek szerint gondolkodóknak a megismerés, az utóbbiak
szerint gondolkodóknak az erkölcsi élet lesz
áttekinthetetlen valami. Magyarázatképpen persze
mindegyikük különféle elképzeléseket hoz majd fel, de ezek
egyike sem helytálló, mert az így gondolkodók
tulajdonképpen vagy egyáltalán nem értik meg a gondolkodás
átélhetőségét, vagy félreismerve, pusztán absztraháló
tevékenységnek tartják.
-
Kiegészítés az 1918-as új
kiadáshoz. A 70. oldalon a materializmusról beszéltünk.
Jól tudom, hogy vannak gondolkodók — mint az idézett Th.
Ziehen is — akik egyáltalán nem tarják magukat
materialistáknak, akiket azonban könyvünk szempontjából
mégis materialistáknak kell tekintenünk. Mert nem azon
múlik a dolog, hogy valaki azt mondja: számára a világ nem
csak materiális létből áll, tehát ő nem materialista, hanem
azon, hogy olyan fogalmai vannak, amelyek csakis a
materiális létre alkalmazhatók. Aki kijelenti, hogy:
„cselekvésünk szükségszerűen meghatározott, mint ahogy
gondolkodásunk is az” (Ziehen, 129. old.), az olyan
fogalmat állít oda, amely csakis materiális folyamatokra
alkalmazható, de nem alkalmazható sem a cselekvésre, sem a
létre; és ha ezt a fogalmat végiggondolná, éppenséggel
materialista módon kellene gondolkodnia. Hogy ezt nem
teszi, csak abból a következetlenségből adódik, amely olyan
gyakori következménye a nem végiggondolt gondolkodásnak. -
Sokszor halljuk, hogy a tizenkilencedik század
materializmusán tudományos szempontból már túl vagyunk;
valójában ez egyáltalán nincs így. Csak ma igen gyakran
nem veszik észre az emberek, hogy nincsenek is más eszméik,
mint amelyekkel csak materiális dolgokat lehet
megközelíteni. Ezzel leplezi most magát a materializmus,
míg a tizenkilencedik század második felében nyíltan
megmutatkozott. A világot szellemien felfogó szemlélettel
szemben a mai leplezett materializmus nem kevésbé
intoleráns, mint a múlt század nyílt materializmusa. Csak
sok ember megtévesztésére alkalmas, akik azt hiszik,
jogosan utasítják el a szellemi világszemléletet, mert
hiszen a természettudományos szemlélet „már régen nem
materialista”.
|