XIV. FEJEZET
Individualitás és fajta
Azzal a nézettel, hogy az ember adottsága szerint egységes,
önmagában lezárt szabad individualitássá lehet, látszólag
szemben áll az a tény, hogy egy természeti közösség (faj,
törzs, nép, család, férfi és női nem) tagjaként jelenik meg a
világban és hogy egy közösségen (állam, egyház stb.) belül
tevékenykedik. Annak a közösségnek az általános
jellegzetességeit viseli magán, amelyhez tartozik, és
cselekvéseinek aszerint ad tartalmat, hogy milyen helyet foglal
el ebben a közösségben.
Létezhet-e ilyen körülmények között még individualitás
egyáltalán? Lehet-e az embert, mint olyant önmagában létező
egyediségnek tekinteni, ha egyfajta természeti közösségből nő
ki, és egy másik egészbe (közösségbe) tagozódik bele?
Valamely közösség tagjának a tulajdonságait és funkcióit a
közösség határozza meg. A néptörzs egy közösség és minden hozzá
tartozó ember magán hordja a törzs mivoltában rejlő
sajátosságokat. Hogy az egyes ember milyen és hogyan
tevékenykedik, azt a törzs jellege határozza meg. Ezáltal
fiziognómiája és cselekvése bizonyos fajtasűrűséget kap. Ha
annak az okát keressük, hogy az emberben ez vagy az miért
ilyen vagy olyan, akkor az egyes emberen túl a fajtaszerűséghez
jutunk. Ez ad magyarázatot arra, miért jelentkezik nála valami
az általunk megfigyelt formában.
Ettől a fajtaszerűségtől azonban az ember szabaddá teszi magát.
Mert az emberben lévő fajtaszerűség, ha azt helyesen éli át,
nem korlátozza a szabadságot és nem is szabad, hogy külső
intézkedésekkel korlátozza. Az ember tulajdonságokat fejleszt
ki magában, feladatokat tűz maga elé, amelyek célját és okát
csak őbenne magában kereshetjük. A fajtaszerűség csak mint
eszköz segíti ahhoz, hogy a maga sajátos mivoltát benne
kifejezze. A természettől kapott sajátosságokat alapként
használja fel és a saját mivoltának megfelelően formálja őket.
Hiába keressük tehát lénye megnyilvánulásának okait a fajta
törvényeiben. Individuummal van dolgunk, amelyet csak saját
magával magyarázhatunk. Ha valaki már így eloldódott a
fajtaszerűségtől és mi még akkor is mindent, ami benne van,
fajta jellegével akarunk magyarázni, ez azt mutatja, hogy nincs
érzékünk ahhoz, ami individuális.
Lehetetlen egy embert teljesen megérteni, ha a fajtafogalom
alapján ítéljük meg. A fajta szerinti megítélés a legmakacsabb
a nemek esetében. A férfi a nőben, a nő a férfiban majdnem
mindig túl sokat lát a másik nem általános jellegéből, és túl
keveset az individuális jellegből. A gyakorlati életben ez
kevésbé árt a férfiaknak, mint a nőknek. A nő szociális
helyzete leginkább azért olyan méltatlan, mert sok
vonatkozásban nem az egyes nő individuális sajátosságai szerint
alakul, mint ahogy ennek lennie kellene, hanem a nők
természetes feladatairól és szükségleteiről alkotott általános
fogalmak szerint. A férfi munkássága az életben individuális
képességeihez és hajlamaihoz igazodik, a nőét kizárólag az a
körülmény határozza meg, hogy éppen nő. A nő a fajtaszerűség,
az általános női mivolt rabszolgája. Amíg a férfiak azon
vitatkoznak, hogy a nő „természetes adottsága szerint” milyen
hivatásra alkalmas, addig az úgynevezett nőkérdés nem juthat
tovább legkezdetibb stádiumánál. Hogy a nő természete alapján
mit akarhat, azt a nő megítélésére kell bízni. Ha igaz az, hogy
a nők csak arra a hivatásra alkalmasak, amelyet most töltenek
be, akkor saját maguktól aligha fognak mást elérni. Azt
azonban nekik maguknak kell tudni eldönteni, hogy mi felel meg
természetüknek. Aki attól fél, hogy szociális állapotaink
számára megrázkódtatást jelent, ha a nőket nem a fajta egy
tagjának, hanem individuumnak tekintjük, annak azt kell
válaszolnunk, hogy az olyan szociális állapotok, amelyekben az
emberiség fele emberhez méltatlan életet él, nagyon is megértek
arra, hogy megjavítsák őket.
A
fenti fejtegetésekkel szemben mindjárt a könyv megjelenésekor
(1894) azt az ellenvetést hozták fel, hogy a fajtaszerűségen
belül a nő már most is olyan individuálisan élheti ki magát
ahogyan csak akarja, messze szabadabban mint a férfi, akit már
az iskola, azután a háború és hivatása megfoszt
individualitásától. Tudom, hogy ez az ellenvetés ma talán még
erősebben jelentkezik. Fentieket mégis benn kell hagynom a
könyvben és remélem, hogy lesznek olyan olvasók is, akik
megértik, milyen súlyosan vét egy ilyen ellenvetés az ebben a
műben kifejtett szabadságfogalom ellen és fenti mondataimat nem
abból kiindulva ítélik meg, hogy a férfit az iskola és a
hivatás megfosztja individualitásától.
Aki
az embert fajtajellege szerint ítéli meg, éppen csak addig a
határig jut, amelyen túl kezd az ember olyan lény lenni, akinek
a tevékenysége a saját maga szabad meghatározásán alapszik. Ami
ez alatt a határ alatt van, az természetesen lehet tudományos
vizsgálódás tárgya. A faji, törzsi, népi, nemi sajátosságok
speciális tudományok tárgyai. Csak az olyan ember felelne meg
annak az általános képnek, amelyet ezek a tudományok az
emberről adnak, aki kizárólag mint a fajta egy példánya akarna
élni. De mindezek a tudományok nem tudnak eljutni az egyes
individuum sajátos tartalmához. Ott, ahol a szabadság világa
(a gondolkodásé és cselekvésé) kezdődik megszűnik az
individuumnak a fajta törvényei szerinti meghatározása. A
fogalmi tartalmat, amelyet az embernek a gondolkodás útján kell
az észlelettel kapcsolatba hoznia, hogy a teljes valóságot
megkapja, senki sem tudja egyszer s mindenkorra megállapítani
és az emberiségnek készen átadni (lásd 34. old.). Az
individuumnak magának kell a maga fogalmait saját intuíciójával
megszereznie. Ahogy az egyes embernek gondolkodnia kell, azt
semmilyen fajtafogalomból sem lehet levezetni. Ebben a
vonatkozásban kizárólag az individuum az irányadó. Épp ilyen
kevéssé lehet meghatározni az általános emberi jellegből, hogy
az individuum milyen konkrét célokat tűz ki az akaratának. Aki
az egyes individuumot meg akarja érteni, be kell hatolnia annak
sajátos mivoltába, nem szabad megállnia a tipikus
sajátosságoknál. Ilyen értelemben minden egyes ember külön
probléma. És minden tudomány, amely absztrakt gondolatokkal és
fajtafogalmakkal foglalkozik, csak előkészít arra a
megismerésre, amelyhez akkor jutunk ha egy individuum közli
velünk, hogyan szemléli a világot, és arra a további
megismerésre, amelyet az illető akaratának a tartalmából
szerzünk. Amikor úgy érezzük, hogy valakinél azzal van dolgunk,
ami mentes a tipikus gondolkodástól és fajtaszerű akarattól,
lénye megértéséhez félre kell tennünk a saját
szellemiségünkből vett fogalmakat. A megismerés abban áll,
hogy a gondolkodás segítségével összekötjük a fogalmat az
észlelettel. Minden más esetben a megfigyelőnek a fogalmakat a
saját intuíciójával kell megszereznie; a szabad individualitás
megértésénél csakis arról van szó, hogy az ő fogalmait,
amelyek szerint ő maga határozza meg magát, tisztán (a saját
fogalmi tartalmunk hozzáadása nélkül) vegyük át szellemünkbe.
Akik, ha másról ítéletet alkotnak, ebbe rögtön belekeverik a
saját fogalmaikat, sohasem juthatnak el valamely
individualitás megértéséhez. Ahogy a szabad individualitás
megszabadítja magát a fajta sajátosságaitól, úgy kell a
megismerésnek is megszabadítania magát attól a módtól, ahogy a
fajtaszerűséget érti meg.
Az
ember csak olyan mértékben tekinthető valamely közösségen belül
szabad szellemnek, amilyen mértékben a fenti módon
megszabadította magát a fajtaszerűségtől. Egy ember sem
teljesen fajtaszerű lény, egy ember sem egészen individualitás.
De lényének kisebb vagy nagyobb szféráját előbb-utóbb minden
ember megszabadítja mind az animális élet fajtaszerűségétől,
mind az emberi autoritások rajta uralkodó parancsaitól.
Azzal a részével azonban, amelynek a szabadságát az ember nem
tudja így kivívni magának, tagja a természeti és szellemi
közösségnek. Ebben a tekintetben úgy él, ahogy azt másoktól
ellesi, vagy ahogy azt neki parancsolják. Cselekedeteiből igazi
etikai értéke azonban csak annak a résznek van, amely az ő
saját intuíciójából fakad. Azok a morális ösztönök, amelyek a
szociális ösztönök átörökléséből vannak meg benne, azáltal
válnak etikaiakká, hogy felveszi őket saját intuíciói közé. Az
individuális etikai intuíciókból és ezeknek az emberi
közösségekbe való felvételéből származik az emberiség minden
erkölcsi tevékenysége. Azt is mondhatjuk, hogy az emberiség
erkölcsi élete annak az összessége, amit a szabad emberi
individuumok morális fantáziával létrehoznak. Ez a monizmus
eredménye.
|