A végső kérdések
* * *
A
monizmus konzekvenciái
A
világot egységesnek felfogó szemlélet, vagyis az itt leírt
monizmus az emberi tapasztalásból veszi azokat a
princípiumokat, amelyekre a világ magyarázatához szüksége van.
A cselekvés forrásait szintén a megfigyelés világában keresi,
nevezetesen az önmegismerésünkkel megközelíthető emberi
természetben, mégpedig a morális fantáziában. Elutasítja azt,
hogy az észlelés és gondolkodás számára adott világ végső
okait absztrakt következtetéssel ezen a világon
kívül keresse. A monizmus számára az egység,
amelyet az átélhető gondolkodó megfigyelés az észleletek
sokrétű világához hozzáad, egyúttal az az egység is, amelyet az
ember megismerési vágya igényel és amelynek a segítségével a
fizikai és szellemi világba vezető utat keresi. Aki az így
keresendő egység mögött még egy másikat is keres, csak azt
tanúsítja: nem ismeri fel, hogy amit az ember gondolkodásával
megtalál, egyezik azzal, amit megismerési ösztöne is követel.
Az egyes emberi individuum nincs ténylegesen elválasztva a
világtól. Egy része a világnak és a valóságban összefügg a
kozmosz egészével, amely összefüggés csak a mi észlelésünk
számára van megszakítva. Mi elsősorban ezt az észle- leti részt
látjuk mint önmagában létező valamit, mert nem látjuk azokat a
fonalakat és szálakat, amelyekkel a kozmosz erői életünk
kerekét mozgatják. Aki megmarad ezen az állásponton, az az
egésznek egy részét valóban önállóan létező valaminek látja,
monádnak, amely a világ többi részéről valamilyen módon
kívülről szerez tudomást. A könyvünk szerinti monizmus
kimutatja, hogy ez a különállóság csak addig képzelhető el,
amíg a gondolkodás az észlelt dolgokat bele nem állítja a
fogalmi világ szövedékébe. Mihelyt ez megtörtént, kitűnik, hogy
a részek egzisztenciája csak látszat, amely az
észlelésből adódik. Az ember önmagában lezárt teljes
egzisztenciáját a világegyetemben csak az intuitív gondolkodás
tapasztalásában találhatja meg. A gondolkodás megszünteti az
észlelés látszatvoltát és individuális létünket beletagolja a
kozmosz életébe. A fogalmi világ egysége, amely az objektív
észleleteket tartalmazza, szubjektív személyiségünk tartalmát
is felveszi magába. A gondolkodás a valóságról az igaz képet
adja, mint egy önmagában zárt egységet, az észleletek
sokfélesége viszont csak az organizációnk által létrehozott
látszat (lásd 34. old.). A valóság megismerése az észlelés
látszatmi voltával szemben volt minden időkben az emberi
gondolkodás célja. — A tudomány azon fáradozott, hogy az
észleleteket a bennük rejlő törvényszerű összefüggések
kiderítésével mint valóságokat ismerje meg. Ahol azonban az a
szemlélet uralkodott, hogy az emberi gondolkodás által
kikutatott összefüggésnek csak szubjektív jelentősége van, ott
az egység igazi alapját a tapasztalati világunkon túli
valamiben keresték (következtetett Isten, akarat, abszolút
szellem stb.). És erre a nézetre támaszkodva arra törekedtek,
hogy a tapasztalás által megismerhető összefüggések tudásán
kívül egy másik tudáshoz is jussanak, amely a tapasztaláson
túlmegy, és ennek a már nem tapasztalható dolgokkal való
összefüggését kutatja ki (nem átélés révén, hanem következtetés
útján nyert metafizikával). Annak az alapját, hogy miért tudjuk
rendezett gondolkodással a világban lévő összefüggést
megérteni, ez az álláspont abban látta, hogy valamikor egy
felsőbb lény logikai törvények szerint építette fel a világot;
cselekvésünk alapját pedig ennek a felsőbb lénynek az
akaratában látta. De nem ismerte fel, hogy a gondolkodás
átfogja mind a szubjektív, mint az objektív elemet és hogy az
észlelet és fogalom összekapcsolása adja a teljes valóságot.
csak amíg az észleletben benne lévő és azt meghatározó
törvényszerűséget mint absztrakt fogalmat szemléljük, van
valóban valamilyen tisztán szubjektív elemmel dolgunk. De nem
szubjektív annak a fogalomnak a tartalma, amelyet a gondolkodás
segítségével fűzünk az észlelethez. Mert ezt a tartalmat nem a
szubjektumból, hanem a valóságból vesszük. Ez a valóságnak az a
része, amelyet az észlelés nem érhet el. Ez tapasztalás, de nem
az észlelés által közvetített tapasztalás. Aki nem tudja
elképzelni, hogy a fogalom valóság, az a fogalomnak csak arra
az absztrakt formájára gondol, ahogyan az az ő szellemében él.
De ebben a különválasztásban a fogalom ugyanúgy csak
organizációnk révén létezik, mint ahogy az észlelet is. Az
észleletnek sincs különválasztott, saját egzisztenciája. Csak
egy része a nagy természetnek, és csak az ezzel való reális
összefüggésében van léte. Az absztrakt fogalomnak önmagában
éppen úgy nincs külön valósága, mint ahogy az észleletnek
sincs. Az észlelet az a része a valóságnak, amelyet objektíven,
a fogalom az, amelyet szubjektíven (az intuíció által, 38.
old.) kapunk. Szellemi organizáltságunk szakítja szét a
valóságot erre a két tényezőre. Az egyik tényező az észlelés
számára, a másik az intuíció számára jelenik meg. Csak a kettő
összekapcsolása — az univerzumba törvényszerűen beletagolódó
észlelet — a teljes valóság. Ha csak az észleleteket nézzük, ez
nem a valóság, csak valamilyen összefüggés nélküli káosz; ha
csak az észleletek törvényszerűségeit nézzük, csak absztrakt
fogalmakhoz jutunk. Nem az absztrakt fogalom tartalmazza a
valóságot, hanem a gondolkodó megfigyelés, amely sem
egyoldalúan a fogalmat, sem egyoldalúan az észleletet nem nézi,
hanem a kettő összefüggését.
Hogy a valóságban élünk (reális egzisztenciánkkal benne
gyökerezünk), azt még a legortodo- xabb szubjektív idealista
sem fogja tagadni. Csak azt vitatja, hogy megismerésünkkel,
tehát gondolati úton el is tudunk jutni ahhoz, amit reálisan
átélünk. A monizmus ezzel szemben kimutatja, hogy a gondolkodás
sem nem szubjektív, sem nem objektív, hanem a valóság mindkét
oldalát átfogó princípium. Ha gondolkodva megfigyelünk, olyan
folyamatot hajtunk végre, amely maga is a valóságos történések
sorába tartozik. A gondolkodás révén magában a tapasztalásban
lépünk túl a puszta észlelés egyoldalúságán. Absztrakt,
fogalmi hipotézisekkel (tiszta fogalmi gondolkodással) nem
tudjuk a valóság lényegét kiokoskodni, de azáltal, hogy az
észleletekhez az eszméket (fogalmakat) hozzáfűzzük, benne élünk
a valóságban. A monizmus nem keres a tapasztaláshoz valamilyen
nem tapasztalható (földöntúli) dolgot, hanem a fogalomban és
észleletben ragadja meg a valóságot. Nem kovácsol tisztán
absztrakt fogalmakból valamilyen metafizikát, mert a fogalomban
mint olyanban a valóságnak csak az egyik oldalát látja,
amely az észlelés számára rejtve marad és csak az észlelettel
összefüggésben van értelme. De kialakítja az emberben azt a
meggyőződést, hogy a valóság világában él és nem a világon
kívül kell egy át nem élhető magasabb valóságot keresnie.
Visszatartja attól, hogy az abszolút valóságot máshol keresse
mint a tapasztalati világban mivel magát a tapasztalat
tartalmát valóságnak ismeri el. És ez a valóság kielégíti, mert
tudja, hogy a gondolkodásban megvan az erő ahhoz, hogy
kezeskedjék erről a valóságról. A monizmus magában a
megfigyelés világában találja meg azt, amit a dualizmus csak e
mögött keres. A monizmus kimutatja, hogy megismerésünkkel a
valóságot a maga igazi alakjában ragadjuk meg, nem pedig az
ember és a valóság közé ékelődő valamilyen szubjektív képben. A
monizmus szerint a világ fogalmi tartalma minden emberi
individuum számára ugyanaz (36. old.). A monizmus szerint az
egyik emberi individuum a másikat magához hasonlónak tekinti,
mert a világnak ugyanaz a tartalma él a másikban is, mint
őbenne. Az egységes fogalmi világban nincs annyi oroszlán
fogalom, ahogy individuum az oroszlánt gondolja, hanem csak
egy. És az a fogalom, amelyet „A” az oroszlán észleletéhez
hozzáfűz, ugyanaz mint amelyet „B” csak egy másik észlelő
szubjektum által felfogottan (36. old.). A gondolkodás
valamennyi észlelő szubjektumot az összes dolgok közös eszmei
egységéhez vezeti. Az egységes eszmevilág ezekben az észlelő
szubjektumokban, mint az individuumok sokaságában éli ki magát.
Amíg az ember csak önmagát figyeli meg, addig ezt a különálló
embert látja, aki ő maga, de mihelyt a benne felvilágló, minden
különállóságot egybefogó eszmevilágra tekint, az abszolút
valóságot látja elevenen felfényleni magában. — A dualizmus úgy
képzeli el az istenséget, mint aki minden embert áthat és
mindükben benne él. — A monizmus ezt a közös isteni életet
magában a valóságban találja meg. A másik ember eszmei
tartalma az enyém is és csak az észlelés szerint látom azt
másnak, de mihelyt gondolkodom, már nem. Minden ember a maga
gondolkodásával az eszmevilág egészének csak egy részét fogja
át és ennyiben az individuumok gondolkodásuk tényleges tartalma
szerint is különböznek egymástól. Ezek a tartalmak azonban egy
önmagában zárt egészhez tartoznak, amely minden ember
gondolkodási tartalmát magában foglalja. Az ember így
gondolkodásában a közös isteni lényt ragadja meg, aki minden
embert áthat. Gondolati tartalommal telítetten élni a
valóságban annyit jelent, mint istenben élni. A csak
következtetett, de nem átélhető túlvilág azok tévedése, akik
azt hiszik, hogy az itteni (a földi) világ a maga létének
alapját nem magában hordja. Nem látják be, hogy a gondolkodás
révén éppen azt találják meg, amit az észleletek magyarázatául
kívánnak. Ezért is nem talált ki még egyetlen spekulatív út sem
olyan tartalmat, amelyet nem a számunkra adott valóságból
kölcsönzött volna. Az absztrakt következtetéssel feltételezett
isten csak a túlvilágra áthelyezett ember; a schopenhaueri
akarat csak az abszolúttá tett emberi akaraterő; Hartmann
eszméből és akaratból összegyúrt ismeretlen isteni lénye pedig
csak ennek a tapasztalásból vett két absztrakciónak az
összefűzése. És ugyanezt kell mondanunk mindazokról a túlvilági
princípiumokról, amelyek nem az átélt gondolkodáson
alapulnak.
Az
emberi szellem tulajdonképpen sohasem lépi túl a valóság
világát amelyben élünk, és erre nincs is szüksége, mert ebben a
világban mindaz megvan, amire annak a magyarázatához szüksége
van. Ha a filozófusok azt mondják, hogy őket végül is kielégíti
ha a világot olyan princípiumokból származtatják, amelyeket a
tapasztalásból vesznek kölcsön és egy feltételezett túlvilágba
helyeznek ki, akkor épp úgy ki kellene hogy elégítse őket, ha
ugyanezt a tapasztalati tartalmat meghagyják a földi világban,
ahová az átélhető gondolkodás számára tartozik. A világ
túllépése csak látszólagos és a világból kihelyezett
princípiumok nem magyarázzák meg jobban a világot, mint azok,
amelyek benne magában vannak. Az önmagát megértő gondolkodás
egyáltalán nem is igényli a világból való ilyen kívülre
kerülést, mert a gondolati tartalom csakis ezen a világon
belül, nem pedig azon kívül keresheti az észleleti tartalmat,
amellyel együtt a valóságot adja. A fantázia objektumai is csak
olyan tartalmak, amelyeknek csak akkor van jogosultságuk, ha
valamilyen észleleti tartalomra utaló képzetté lesznek. Ezzel
az észleleti tartalommal tagozódnak be a valóságba. Az olyan
fogalom, amelyet a számunkra adott világon kívüli tartalommal
kellene megtölteni, csak absztrakció, amelynek semmilyen
valósága nincs. Kigondolni a valóságnak csak a fogalmát
tudjuk; ahhoz, hogy a valóságot magát megtaláljuk, még az
észlelés is szükséges. Egy olyan isteni lény, akinek a számára
a tartalmat ki kell eszelni, az önmagát megértő
gondolkodás számára lehetetlen feltevés. A monizmus nem
tagadja az eszmeiséget, annyira nem, hogy azt az észleleti
tartalmat, amelynek nincs meg az eszmei korrelátuma, nem is
tekinti teljes valóságnak; de nem talál a gondolkodás egész
területén semmit, ami arra kényszeríthetné, hogy a gondolkodás
objektív szellemi valóságát tagadjuk és a gondolkodás területét
elhagyjuk. A monizmus az olyan tudományt, amely arra
szorítkozik, hogy az észleleteket leírja anélkül, hogy azok
eszmei korrelátumait kikutatná, valamilyen fél-dolognak
tartja. De ugyanígy fél-dolognak tartja mindazokat az
absztrakt fogalmakat, amelyek a maguk korrelátumát nem az
észleletben keresik és nem illeszkednek bele a megfigyelhető
világot átfogó fogalmi szövedékbe. Ezért nem ismer olyan
eszméket, amelyek a tapasztalásunkon túli valamilyen objektív
létezőre utalnak és egy pusztán feltételezett metafizika
tartalmát képezik. Az emberiség által kialakított összes ilyen
eszméket a tapasztalati világból vett absztrakcióknak tekinti,
amelyeknél kialakítóik figyelmét elkerülte, hogy a
tapasztalati világból kölcsönözték őket.
A
monizmus szerint ugyanígy nem vehetjük cselekvésünk céljait sem
valamilyen emberen kívüli túlvilágból. Amennyiben gondoljuk
őket, az emberi intuícióból kell fakadniuk. Az ember nem
valamilyen objektív (túlvilági) isteni lény céljait teszi a
maga individuális céljaivá, hanem a saját morális fantáziája
által adott céljait követi. A cselekvésben megvalósítandó
eszmét kiemeli az egységes eszmevilágból és ezt teszi akarata
indítékává. Cselekvésében tehát nem az itteni világba
belehelyezett túlvilági parancsok élik ki magukat, hanem az
itteni világhoz tartozó emberi intuíciók. A monizmus nem ismer
olyan világot kormányzó lényt, aki rajtunk kívül állva adná meg
cselekvéseink célját és irányát. Az ember sehol sem talál a
világban olyan ős-princípiumot, amelynek szándékait
kikutathatná, és belőle meríthetné a célokat, amelyek felé
cselekvéseit irányítania kell. Saját magára van utalva. Saját
magának kell cselekvése tartalmát megadnia. Ha az akaratát
meghatározó okokat azon a világon kívül keresi, amelyben él,
hiába keres. Ha már túljutott természetes ösztönei
kielégítésén, amelyeket a természet ültetett belé, az akaratát
meghatározó okokat saját morális fantáziájában kell keresnie,
hacsak kényelmességből nem akarja akaratát mások morális
fantáziájával meghatároztatni. Tehát: vagy minden cselekvésről
le kell mondania, vagy olyan okok alapján kell cselekednie,
amelyeket ő maga merít eszmevilágából, vagy amelyet mások adnak
neki az ő eszmevilágukból. Ha túljutott érzéki ösztönéletén és
azon, hogy más emberek parancsait teljesítse, semmi más nem
határozhatja meg őt, csak saját maga. Csakis a saját maga által
meghatározott indíték alapján kell cselekednie. Eszmeileg ezt
az indítékot mindenesetre az egységes eszmevilág határozza meg;
de ténylegesen csak maga az ember vezetheti onnan le és teheti
valósággá. Hogy valamely eszme az ember révén ténylegesen
valóra váljék, annak okát a monizmus csakis magában az
emberben találhatja meg. Ahhoz, hogy egy eszme cselekedetté
legyen, az embernek előbb akarnia kell, a cselekvés csak
azután következhetik be. Az ilyen akarat alapja tehát csakis
magában az emberben van. Az ember így cselekvésének végső
meghatározója. Ekkor szabad.
-
Kiegészítés az 1918-as új
kiadáshoz. Könyvünk második részében megkíséreltük
kimutatni, hogy a szabadság az emberi cselekvés
valóságában található meg. Ehhez szükséges volt, hogy
az emberi cselekvés területének egészéből kiemeljük
azokat a cselekvéseket, amelyekkel kapcsolatban
elfogulatlan megfigyelés alapján szabadságról
beszélhetünk. Ezek azok a cselekvések, amelyekben
eszmei intuíciók valósulnak meg. Más cselekvéseket
elfogulatlan szemlélettel nem mondhatunk szabadoknak.
De éppen a magunk elfogulatlan megfigyelése során rá
kell jönnünk arra, megvan az adottságunk, hogy az
etikai intuíciók és az azok megvalósítása felé vezető
úton előre jussunk. Az ember etikai mivoltának
ez az elfogulatlan megfigyelése azonban
önmagában nem elég ahhoz, hogy a szabadság tekintetében
az utolsó szót kimondjuk. Mert ha az intuitív
gondolkodás maga valamilyen más lénytől származnék, ha
nem önmagán alapulna, akkor az etikai elemből
folyó szabadságtudat csak valami látszatdolog
lenne. De könyvünk első része itt természetszerű
támasza a másodiknak. Mert az első rész az intuitív
gondolkodást éppen az ember által átélt belső szellemi
tevékenységként állítja elénk. A gondolkodásnak
ezt a mivoltát tapasztalva megérteni
azonban egyet jelent az intuitív gondolkodás szabad
voltának a felismerésével. És ha tudjuk, hogy az
intuitív gondolkodás szabad, akkor előttünk van az
akarati szféra is, amelynek a szabadságot
tulajdonítanunk kell. A cselekvő embert
szabadnak fogja tartani, aki belső tapasztalása
alapján tudja, hogy az intuitív gondolati átélés
önmagában nyugvó lényegi valami. Aki erre nem képes, az
nem fog a szabadság elismeréséhez vezető valamilyen
cáfolhatatlan utat találni. Az a tapasztalás, amelyről
itt szó van, a tudatban találja meg az intuitív
gondolkodást, amelynek azonban nem csak a tudatban van
valósága. És ezzel a szabadságot, mint a tudatban lévő
intuíciókból fakadó cselekvések jellegzetességét
állítja elénk.
-
Kiegészítés az 1918-as új
kiadáshoz. Ennek a könyvnek a fejtegetései arra a
tisztán szellemileg átélhető intuitív gondolkodásra
épülnek, amelynek a révén a megismeréssel minden egyes
észleletet belehelyezünk a valóságba. Nem írtunk le
többet, mint ami az intuitív gondolkodással áttekinthető.
De tisztáznunk kellett azt is, hogy ez a tapasztalt
gondolkodásból milyen gondolatmenet következik. Annak az
elismerését követeli, hogy az átélt gondolkodás a
megismerési folyamatban önmagára támaszkodó élmény; hogy ne
vitassuk el tőle azt a képességet, hogy együtt az
észlelettel a valóságot tapasztalja, és azt nem kell egy
ezen a tapasztaláson kívüli következtetett világban
keresni, amellyel szemben az emberi gondolati tevékenység
csak szubjektív valaminek látszana.
Ezzel kimutattuk, hogy a gondolkodás
az az elem, amellyel az ember a valóságba szellemi módon
éli bele magát. (Senki se tévessze össze azonban össze ezt
a tapasztalt gondolkodásra épített világszemléletet
valamilyen puszta racionalizmussal.) Másrészt azonban
fejtegetéseink egész szelleméből következik, hogy az
észleleti elem az emberi megismerés számára csak lesz
meghatározott valósággá, ha azt a gondolkodásban ragadjuk
meg. A valóság ismérve nem lehet a gondolkodáson
kívül. Nem szabad tehát azt képzelnünk, hogy a
fizikai észlelés a valóság egyetlen biztosítéka. Ami
észleletként jelentkezik, azt az embernek élete során
mindenképpen csak kizárhatja. A kérdés most az,
lehet-e annak a szempontnak az alapján, amely csak az
intuitíven átélt gondolkodásból következik, jogosan
elvárni, hogy az ember a fizikaiakon kívül
szellemieket is észleljen? Ezt igenis el lehet
várni. Mert ha egyrészt az intuitíven átélt
gondolkodás az emberi szellemben végbemenő tevékeny
folyamat is, de másrészt ugyanakkor fizikai szerv nélkül
megragadott szellemi észlelet is. Olyan észlelet, amelyben
az észlelő maga tevékeny és olyan általa végrehajtott
tevékenység, amelyet egyszersmind észlel is. Az intuitíven
átélt gondolkodásban az ember észlelőként is részese a
szellemi világnak. Ami ebben a világban észleletként úgy
jelenik meg számára mint saját gondolkodásának a szellemi
világa, azt az ember mint szellemi észleleti világot ismeri
meg. A gondolkodással ez az észleleti világ ugyanolyan
viszonyban van, mint az érzékekhez a fizikai észleleti
világ. A szellemi észleleti világ az ember számára, mihelyt
átéli, egyáltalán nem lehet idegen, mert az intuitív
gondolkodásban már olyan élménye van, amely tisztán
szellemi jellegű. Erről a szellemi észleleti világról szól
az ez után a könyv után megjelent számos írásom. A
„Szabadság filozófiája” filozófiai megalapozása ezeknek a
későbbi írásoknak. Mert ebben a könyvben megkíséreltem
kimutatni, hogy a gondolkodás helyesen értett tapasztalása
már szellemi tapasztalás. Ezért úgy látom, hogy aki teljes
komolysággal magáévá tudja tenni a „Szabadság filozófiája”
szempontjait nem torpanhat meg a szellemi észleleti világ
kapuja előtt. Logikailag — következtetés útján -
mindenesetre nem lehet en- nek a könyvnek a tartalmából
későbbi könyveim tartalmát levezetni. Az ebben a könyvben
leírt intuitív gondolkodás eleven megragadásából azonban
természetszerűen adódik majd az ember további eleven
belépése a szellemi észleleti világba.
|